- 1. Az erdő
- 3. Testvér
- 2. A temető
Ahogy az emberek hangja elhalkult a távolban, a dzsungel lény kimozdult az árnyék védelméből, és négykézláb ólálkodott a frissen megtisztított sírok felett. Az alacsony, pislákoló gyertyák megvilágították meztelen testét, miközben minden egyes sírt megszaglászott. Szemei úgy verték vissza a fényt, mintha maguk is gyertyák lettek volna. Végtagjai vékonyak és göcsörtösek voltak, mint az ágak. Ahogy mozgott, a levegő zizegett a testén.
A zizegés abbamaradt, amikor a narancsfa melletti sírhoz ért. Megérezte annak a férfinak az illatát, aki megállt, hogy beszéljen vele. Pierre-nek hívták. És ahogy Pierre tette korábban, ő is végigsimította a kezével a fakeresztre írt nevet. Nem ismerte fel. A fajtája nem használt ilyen jeleket. De valami vonzotta az illatban, amely a rothadó fából és az alatta lévő korhadó fából és férges talajból áradt. Felismerte valamennyit ebből az illatból a korábbi gyermeken, azon, aki az erdőbe szaladt, ugyanazon a viaszfigurán, amelyik a húgára hasonlított.
Belesuttogott a földbe, olyan halkan, mint a szél hangja a levelek között. – Te vagy az? – A nyelvét ismerték az állatok, a növények, a sziklák és a többi lény, de az emberek nem értették. – Soha nem jöttél vissza. Sosem tudtam meg, mi történt veled.
Nem érkezett válasz, csak a tengeren csapkodó hullámok morajlása hallatszott.
– Lemondtál a kislányodról ezért a gyerekért? Úgy néz ki, mintha addig élt volna, amíg te nem voltál. Megöltek téged? Vagy belehaltál abba, hogy elválasztottak tőlünk? – A nő a földhöz szorította az arcát, és énekelt:
Testvérem, testvérem, születésemtől fogva az enyém
Most a föld alatt fekszik
Összekeveredett testek, sárból sár
Örökre elveszett emberi vér.
Testvérem az idők kezdete óta
Alszik a homok alatt
Az egyik elveszett, de a másik megtalált
Egy család szétszakadt, most meggyógyult.
Halk morajlás hallatszott a lény mellkasából. Egyre hangosabbá vált, és egy sikolyban végződött, ami áthatolt a levegőn. A közeli falvak lakói hallották a sikolyt, de azzal vigasztalták magukat, hogy ez egy vadászó bagoly volt, még akkor is, ha olyan hangja volt, mint egy olyan bagolynak, amilyet még soha sem hallottak. Sáros könnyek folytak le a lény üreges arcáról. Ahogy földet értek, százlábúvá változtak, melyek szétszóródtak a sírokon. Amikor abbahagyta a sírást, felállt, és azt mondta: – Csitt, csitt, most már testvérem. Meglátjuk, hogy újra egy család leszünk-e.
A dzsungel lény a sziget szélén kúszott végig a habos tengeren át oda, ahol a víz nyugodt és meleg volt. Ott egy mocsár nyitott torkolata kanyargott a mélyből a szárazföld belsejébe, sűrű mangroveerdőn keresztül vezetett a mozdulatlan, csúszós víz. A lény besétált a mocsárba, és követte azt egy iszapos szigetig. Egy öreg kunyhó feküdt ferdén rajta, deszkái elkorhadtak a nedvességtől, és lehullottak a rozsdás szögekről, amik az összetartásáért küzdöttek.
A lény odaszólt. Halk, torokhang volt, szinte megkülönböztethetetlen a közeli békák károgásától – a krákogástól a gyerekdalból –, kivéve, hogy nyílként szúrta át a levegőt. A boszorkány, akié a kis kunyhó volt, azonnal meghallotta a lény hívását, még akkor is, ha egy mérföldre állt az otthonától. A boszorkány egy fehér gombafolt fölött guggolt, és magába szívta a varázslatot, amely csak az éjfél utáni három órában jött el. Úgy söpörte el a dzsungel lény hívásának hangját, mint szúnyog a fülét, és folytatta a munkáját.
Amikor a boszorkány nem válaszolt a hívására, a lény szemei dühösen villogtak. Betört a kunyhóba, és magával vitt néhány kis üvegcsét, melyek tele voltak a boszorkány gyógyszereivel. Majd egy zöld kendőbe burkolta a csupasz bőrét, és visszatért a fák közé.
