- 1. Az erdő
- 2. A temető
- 3. Testvér
Corinne és az apja több tucatnyi más emberhez csatlakozott, akik a temető felé sétáltak. Mindenszentek estéjén hagyomány volt, hogy tiszteletüket teszik az ott eltemetett emberek előtt. Corinne szigetén sokan úgy hitték, hogy mindenszentek éjszakája az egyetlen olyan éjszaka, amikor a holtaknak hatalmukban áll felkeresni az élőket. Egyesek szerint a szellemek és a dzsungel lények azért jöttek elő, hogy bosszút álljanak azokon, akik bántották őket. A sziget lakói a kettő közül a dzsungel lényektől féltek jobban. Az emberek történetei szerint ezek a lények az emberek között éltek, az árnyékban rejtőzködve, mindig a pillanatra várva, hogy támadhassanak, többnyire puszta gonoszságból. A legtöbben hittek bennük, de Pierre megtanította Corinne-nak, hogy a szellemek és a dzsungel lények mind badarságok. Így hát, míg néhány gyerek szorosan a szüleihez tapadt, Corinne nem félt. Mindenkit megelőzött, és énekelni kezdett.
Ti-dong, ti-dong dong, ti-dong dong, ti-dong
Crapaud tingele
A béka ugrál, ugrál, ugrál, ugrál, ugrál…
Crapaud tingele
Néhány bátrabb gyerek csatlakozott hozzá.
Ti-dong, ti-dong dong, ti-dong dong, ti-dong
Crapaud tingele
Ahogy a tömeg egyre közelebb ért a templomkerthez, énekük elhalkult. A gyerekek visszatértek a szüleikhez, és Corinne érezte, hogy apja nagy keze átkarolja az övét. Hosszú, összezárt hajába friss tengeri levegő fújt, és nedves szandáljából a sós víz édes illata áradt, ahogy sétált. A keze meleg és érdes volt a tengeren végzett munkától, ahogy a halakkal teli hálókat húzta be.
Egy alacsony domb tetején feltűnt a régi kőtemplom. Corinne éppen csak kivehette a fehérre meszelt sírköveket és fakereszteket a mellette lévő temetőben. A tekintete végigsiklott a tömegen. Ott volt Laurent, aki az anyja mellett sétált, mindkettőjüknek ugyanolyan napbarnított bőre és tágra nyílt szeme volt. Lucia és a testvérei az anyjuk és az apjuk előtt sétáltak. Lucia anyja lihegve próbált lépést tartani, hiszen nagy hassal, terhesen csak lassan tudott haladni.
– Emlékszem rá, tudod – mondta Corinne Pierre-nek. – Emlékszem az anyukámra.
– Tényleg? – kérdezte Pierre mosolyogva.
– Sűrű fekete copfjai voltak, amik a háta közepéig folytak.
– Mint a tiéd?
– Pont, mint az enyém – mosolyodott el Corinne. – És a bőre a föld mélybarna színe volt.
– Pont, mint a tiéd! – mondta Pierre.
– Igen. És a szemei olyan kerekek és ragyogóak voltak, mint a nap.
– Hmm, és honnan emlékszel minderre?
– Minden nap elmondod nekem, papa! – felelte Corinne.
Pierre nevetése elvegyült a tengerre visszahullámzó hullámok hangjával. Pierre és Corinne felgyorsították a lépteiket, és éppen akkor léptek be a templomkertbe, amikor a nap utolsó sugarai narancssárga fátylat vetettek a világra.
– Narancssárga varázslat – mondták Corinne és az apja együtt.
– Anyukád kedvenc napszakja – jegyezte meg Pierre. A szeme megtelt könnyel.
– Akkor pont a legjobbkor vagyunk itt – tette hozzá Corinne. Megszorította a férfi kezét, és elvonszolta a kis temetőben már gyertyát gyújtó és virágot ültető emberek mellett. Egy sarokban, egy facsemete mellett Pierre végigsimította a kezével a fakeresztbe vésett szavakat.
NICOLE LA MER
SZERETETT FELESÉG ÉS ANYA
A keze leghosszabb ideig a „Nicole” felirat felett időzött.
Letépett egy fehér narancsvirágot a facsemetéről, és Corinne hajába tűzte. Még mindig erősen érezte a narancs illatát, annak ellenére, hogy már kezdte lehajtani a szirmait éjszakára. Corinne-nak eszébe jutott, amikor eltemették a mamáját a földbe, mint egy magot. Corinne négyéves volt, és a mamája tanította őt arra, hogyan kell termeszteni dolgokat. A temetéskor Corinne azt suttogta: – Mennyi időbe telik, amíg visszanő, papa? – De a férfi arckifejezése elárulta neki, hogy nem minden, amit a földbe tesznek, ad vissza valamit. Egy évvel később egy kis narancsfa jelent meg a sír mellett, és az óta minden évben virágzott, de ez sem volt ugyanaz, mintha az anyja lett volna.
Pierre elővett néhány gyertyát a zsebéből, és gyufát gyújtott. A lángot mindegyik gyertya alatt átvezette. Ahogy a viasz megolvadt, belenyomta a gyertyákat a sír feletti kemény földbe, és meggyújtotta mindegyik kanócot. A lángok pislákoltak a tengeri szellőben.
– Nézd, papa – mutatott Corinne az ég felé. – Mint a szentjánosbogarak.
Pierre éppen csak felnézett a sötét temető fölött lebegő, sárgán pislákoló lángok százaira, amikor fényüket egy nagydarab ember takarta el.
– A szellemek ma este kint vannak, barátom – szólalt meg egy férfi. A hangja túlharsogta a sírköveket, miközben hátba veregette Pierre-t.
– Hugo! – mosolygott Pierre. – Hogy vagy?
Hugo bólintott. – Jól vagyok. – Megsimogatta magát, és miközben ezt tette, kis fuvallatokban friss lisztet fújt le a ruhájáról. Hugo volt a falu pékje. Mindig friss kenyér illata volt, és a körmei alatt tészta lapult. Még az arca is puffadt, mint a tészta. Hugo hozzáérintette a gyújtatlan gyertyáját Pierre egyik gyertyájához. A láng megduplázódott, majd kettévált, amikor Hugo elhúzta a gyertyáját. – A halottak a földön járnak, kicsim – fordult Corinne-hoz. – Nem félsz?
Corinne megérintette anyja kőmedálját, rámosolygott az apjára, és megrázta a fejét.
Hugo felnevetett. A hang elhallatszott a temetőben, és minden tekintetet az ő kis sarkukra irányított. Megrángatta a lány egyik fényes fekete fonatát. – A halottaktól nem félsz, de a veszteségtől igen? A többi gyerek már elkezdte a gyűjtést.
Corinne a viaszgömbökre nézett, amiket a többiek gyűjtöttek. Ezt a játékot játszották, amíg a felnőttek a sírokat takarították, és egymással beszélgettek. Akinek az este végén a legnagyobb viaszgömbje volt, azt hirdették ki győztesnek, és joga volt szórakozni a hazafelé vezető úton.
– Van egy másik ötletem – szólalt meg a lány. A legközelebbi gyertyáért nyúlt, és lehúzta a puha viaszt, ami lecsöpögött az oldaláról.
– Vigyázz a tiszta viaszra, Corinne! – figyelmeztette Pierre.
Corinne odaszaladt a gyerekekhez, akik a sírok között mozogtak, maréknyi csöpögő viaszt szedtek össze, és a kezükben gömbölyítették. Az idősebb gyerekek, mint Corinne, tudták, hogy csak a felhőfehérré vált viaszt szabad megérinteni. A kicsik vagy megégették az ujjuk hegyét a perzselően forró, átlátszó viaszon, amely éppen csak hullott, vagy túl sokáig vártak, és megpróbálták letörni a már kihűlt kemény fehér darabokat.
Miután az összes sírt meglátogatták, Corinne barátai különböző méretű, gomolygó, szürkés színű gyertyaviaszgolyókkal távoztak a temetőből, Corinne azonban nem.
– Nyertél? – kérdezte a papa.
– Az enyém nem golyó. – A viaszából egy nőt formázott, akinek hosszú fonatai voltak, akárcsak az övéi. Megmutatta az apjának.
Óvatosan megérintette a viaszfigurát. – Még mindig neked kellett volna nyerned. A tiéd elég nagy.
– Nem bánom – felelte Corinne. – Ez jobb. – Ránézett a barátaira, Luciára és Laurentre, akik a kezüknél nagyobb, darabos viaszgömböket emelgettek. Ránéztek és elvigyorodtak. Corinne felemelte a szobrát, és visszamosolygott.
– Még mindig nem elég nagy – mondta Laurent.
– Nem nagyobb, mint az enyém – válaszolta Lucia.
Mindenki díjként tartotta a viaszgyűjteményét, bár Luciát hirdették ki győztesnek. Ugrándozva ment előre, de az anyja miatt folyton meg kellett állnia.
Amikor mindannyian visszaözönlöttek az útra, Pierre odalépett egy nőhöz, aki egyedül állt az árnyékban. – Eltévedtél? – kérdezte az idegentől.
A nő felé fordult, és lassan megrázta a fejét. Corinne csak a nő arcát tudta kivenni a sötétben. A szemei úgy tükrözték a holdat, mint a higany.
Pierre habozott, mintha még valamit mondani akart volna a nőnek.
– Papa! – Corinne az apját szólította. A férfi visszatért mellé. – Nézd, papa – szólt a lány. Felemelte a babát a hold ellenében. – Ragyog!
Pierre elmosolyodott. – Biztos varázslatos… mint te. – Corinne követte apja tekintetét, aki visszanézett az árnyak felé, de a nő eltűnt. Már csak az üres temetőt látta.
