A légkört rejtély, veszély és halál töltötte meg.
Még a tiszta kék ég is úgy tűnt, mintha a Trópusi Drágakőültetvénytől úgy húzódna el, mint valami átkozott dologtól. Kint az Ulua iszapos vizében, látszólag élettelenül, mint egy vízzel átitatott fatörzs, egy álmos szemű krokodil várt – várt, mintha ő is érezte volna a parton élő teremtmények közelgő szerencsétlenségét, és mintha ő is kéznél akart volna lenni, hogy érvényesítse jogait, ha a fenyegető katasztrófa táplálékot hozna a fajtájának.
Mindez lenyűgözte Bart Condont, aki a halkan zizegő banándzsungel védelmező árnyékában ácsorgott, tekintete a folyó túlpartján zajló, nyüzsgő jelenetre szegeződött, agyát az elmúlt hetek nyugtalanító eseményei foglalkoztatták.
Bart Condon gondterheltnek tűnt. Itt volt valami, ami ellen nem tudott küzdeni, mert ez olyasmi volt, amit nem látott. Egészen a közelmúltig azt hitte magáról, hogy meglehetősen jól ismeri Hondurast és az ottani ültetvényesek megpróbáltatásait, de ez valami új volt – valami, ami az árnyékban rejtőzött, és akkor csapott le, amikor az ember nem figyelt fel rá.
Először a munkásszálláson lévő ciszterna vízzel volt gond. Valaki megmérgezte azt – nem úgy, hogy az halált okozott volna, hanem betegséget. Condon értetlenül állt a járvány előtt, ami eluralkodott a településen, amíg az üzemorvos meg nem vizsgálta a vizet. Ekkor még kevésbé tudta, mit tegyen. Ki tehette ezt – és miért?
A bajok után jöttek a suttogások – pletykák, hogy a hely meg van átkozva. A babonásabb feketék és félfeketék közül több mint egy tucatnyian elszöktek. És a helyükre nehéz volt valakit találni.
Ezután jöttek a tüzek, melyekről senki sem tudta, hogy mikor és hogyan kezdődtek. Egyszer egy manacca kunyhó, amelyben egy beteg ember lakott, leégett; a férfit félig megfulladva, megperzselve hozták ki, és az ördögökről hadovált, akik ellepték a helyet.
Egyéb dolgok is történtek. És még több volt a suttogás, még nagyobb volt az elégedetlenség.
És akkor jött a halál. Egy félig elfogyasztott holttestet találtak a folyóban egy iszapbárkának támasztva. Condon azt hitte, hogy a krokodilok műve, amíg a vizsgálat ki nem derítette, hogy a férfi agyában egy golyó volt. Ekkor tudta meg, hogy a krokodilok egy gyilkos munkájából profitáltak.
És most az összes ültetvényes munkás azzal fenyegetőzött, hogy lelép. Condon valahogy úgy érezte, hogy nem hibáztathatja őket, noha tudta, hogy a dezertálásuk az ő vesztét jelenti.
A folyóparton fokozódott az aktivitás. A krokodil lassan haladt lefelé a folyón. Egyidejűleg egy zajos gyümölcsvonat megérkezésével a folyó Condon felőli oldalán, egy másik vonat a szemközti parton is feltűnt.
Amint a vonatok megálltak, a bennszülöttek hozzáláttak a banánok átpakolásához a vagonokból a vízparti gyümölcsösökbe; innen később a nagy gyümölcsgyár folyami hajója vette fel azokat, mely számos Ulua-folyami ültetvény termését felvásárolta, és aztán saját gőzhajóin szállította a banánokat az Államokba.
Condon észrevette George Armstrongot, aki a vonat jobb oldalán állt a folyó túlpartján, és valami ismeretlen okból kifolyólag minden eddiginél jobban utálta a férfit. Nem volt valódi oka, hogy miért ne kedvelje és ne bízzon Armstrongban. Ennek ellenére nem kedvelte őt, és az első pillanattól kezdve, hogy a szeme megpihent a férfin, soha nem bízott benne. Condon már két éve ismerte a Royal Palm Plantation Company igazgatóját, és ennyi idő óta valamiféle ösztön azt súgta, hogy a másik veszélyes ellenség lehet.
Igaz, Armstrong mindig is a legteljesebb barátságot mutatta, és gyakran átjött az ültetvényeket elválasztó folyón, hogy meglátogassa Condont. És időnként – amikor az udvariasság megkívánta – Condon viszonozta a látogatásokat.
Bart Condon már egy évvel régebben volt Hondurasban, mint Armstrong, és ez az egy év, amit annak az ültetvénynek a vezetőjeként töltött, ahol ő volt a többségi részvényes, sok értékes dologra megtanította, amit átadott az újoncoknak. De Armstrong cége anyagilag erősebb volt, mint Condoné, és terjeszkedni akart. Így Armstrong már három hónapja próbálta megvásárolni a Tropical Gem-et. És csaknem ennyi idő óta a Tropical Gemnek gondjai adódtak.
……………………………………………………..
DE Condon csak most reggel kezdett el azon tűnődni, hogy vajon mi lehet az összefüggés Armstrongnak a Tropical Gemre irányuló vágya és az ültetvényt ért bajok között.
Természetesen az ilyen gondolatok ostobaságok voltak. Méltatlanok. Szégyellnie kellene magát… De mégis…
Condon ott állt, ahol állt, a magas banánpalánták védelmében, melyek a távolból zöld fák erdejéhez hasonlítottak, és tudta, hogy Armstrong nem látta őt. És valamilyen okból, amit ő maga sem értett, nem akarta, hogy a másik férfi észrevegye őt ma reggel.
Bart Condon megfordult, és lassan elindult a folyótól egy körülbelül kétszáz méterre lévő ösvény felé. Ott megállt, hogy megfigyeljen néhány embert, akik gyümölcsöt vágtak, amit öszvérszekéren szállítottak a folyóhoz, mivel a vasutat csak a hosszabb fuvarokhoz használták.
Végül a pónijához fordult, majd felült rá, és ellovagolt. Húsz perccel később már az ültetvény főhadiszállásán volt.
Egy órával a főhadiszállásra érkezés után Condon az íróasztalánál ücsörgött, vele szemben egy karcsú fiatal bennszülött. Ez a férfi – Juan Hernandez – Condon egyik művezetője volt, és az átlagosnál nagyobb intelligenciával rendelkezett. Azon kevés őslakosok egyike volt Hondurasnak ebben a részében, akik tiszta spanyol vérrel büszkélkedhettek, ugyanakkor alaposan értette a kevert fajtákat, akiknek ereiben afrikai, indiai, kínai és egyéb vér folyt, nem is beszélve a jamaikai, barbadosi és máshonnan származó tisztavérű négerekről.
Miután szembenézett Hernandezzel, Condon nem vesztegette az időt, hogy rátérjen a témára:
– A férfiak – nagyon feldúltak?
Hernandez bólintott.
– Igen, Mr. Condon – válaszolta tökéletes angolsággal, hála az állami oktatásnak. – Azt suttogják, hogy átok ül az ültetvényen; hogy ön az oka ennek; hogy a szellemek elégedetlenek önnel, és nem tudom, mi mást. Ők…
Hernandez habozott. De aztán..
– Miért, még annak az embernek a haláláért is magát hibáztatják, akit a folyóban találtak, noha ők nem tudják, ahogy mi sem, hogy valaki lelőtte.
Condon a homlokát ráncolta. – Valahogy én is erre gyanakszom. De biztos benne, hogy az információi – amit nekem mond – igazak?
Hernandez bólintott. – Biztos vagyok benne. Ennél is inkább úgy érzem, hogy rájöttem, mi áll az egész mögött. Tudja, egy hete azt mondta nekem, hogy nézzek utána…
– Igen?
– Ez vuduizmus. Egy dzsungelben élő boszorkánymester áll a bajok mögött. És egy fehér ember rejtőzik a boszorkánymester mögött!
Condon belekezdett. – Úgy érti…?
Hernandez egy pillanatig nem szólt semmit, az előtte lévő íróasztalt bámulta.
– Armstrong!
Condon keze idegesen megrándult. – Honnan tudja – vagy sejti – ezt, Hernandez?
– Biztos vagyok benne, Mr. Condon. Egy olyan ember dolgozik alattam, akiben feltétlenül megbízom. Ő egy indián – egy olyan indián, akit általában szúnyogindiánnak hívnak – ők a szúnyogparton élnek, tudja…
– Igen. Folytassa. Mi van vele?
– Nos, ő egy nagyon intelligens fickó. Egy csepp fekete vér sincs az ereiben. Persze sok indiánnak ebben az országban megvan a maga babonás hitvilága, de nem így ennek az embernek. Évek óta idegenek között dolgozik – ezeket az elképzeléseket, ha valaha is voltak neki, kiszorították a civilizáció eszméi.
– Ez az ember azt mondta nekem, hogy a boszorkánydoktor – egy öreg, kiöregedett fekete fickó, nem tudni, hány éves lehet – eljött az ültetvényre. Itt volt a vízmérgezés előtti éjjel. Azóta is itt van. És mostanában a munkások járnak hozzá – szertartásokat tartanak, meg ilyesmi.
– És ma este… – Hernandez lehalkította a hangját – megint elmennek! Tíz órára ott kell lenniük. A boszorkánydoktor meg fogja mondani nekik, hogy az életük nincs biztonságban ezen az ültetvényen, amíg maguknak bármi közük van hozzá. Holnap indulnak el. És más munkás nem fog idejönni. Akkor Armstrong azt hiszi, hogy kivásárolhatja magát. Látja, Armstronggal az élen az átok megszűnik.
Condon szerzett egy doboz szivart az íróasztaláról, átadta Hernandeznek, talált egy doboz gyufát, és maga is meggyújtott egy szivart.
– Hmm! Elég ügyes terv. De… ó, a fenébe is, Hernandez, gondolja, hogy ez helyes lehet?
Hernandez elgondolkodva nézte a szivarját. – Tudom, hogy az!
– Nos…
– Egy pillanat, kérem, Mr. Condon. Egyetlen esélyünk maradt – csak egy. Mégpedig az, hogy lejárassuk a boszorkánydoktort. Amint a babonás keverékfajták és a feketék rájönnek, hogy nem tévedhetetlen, hogy van valami nála hatalmasabb, elveszítik a bizalmukat benne. Semmit sem fognak elhinni abból, amit mondott nekik. De amíg ez nem történik meg, addig az ügy reménytelen. Tudja, az itt dolgozó emberek közül sokan babonán nevelkedtek – vuduizmuson. A feketék hozták magukkal Afrikából, és a leszármazottaik ebben és a többi közeli országban is ehhez ragaszkodnak. És, mint mondtam, sok helyről érkeztek ide.
– Hogyan tudnánk lejáratni a boszorkánydoktorokat?
Hernandez elmosolyodott. – Armstrong ma este nyolc órakor meglátogatja őt, hogy kifizesse a fele árat, amiért elüldözte innen a munkásokat. A másik felét akkor fizeti ki, amikor már elmentek. Persze. végig fizetett valamennyit a különböző kis munkákért, de ez a nagy – a nagy pénzes munka.
– Mi az ördögöt akarhat az az öregember a pénzzel?
Hernandez felnevetett. – Szögletes fejű gint. Állandóan elázva marad. De van egy tervem…
– És honnan – szakította félbe Condon –, honnan tudta meg mindezt a maga embere?
– Úgy, hogy úgy tett, mintha hitt volna a vuduizmusban – és úgy, hogy figyelt. A többiekkel együtt részt vett a szertartásokon. És követte Armstrongot, amikor a boszorkánymester egyedül volt. Így szerzett tudomást a mérgezett vízről. Semmit sem hallott ott a bennszülött meggyilkolásáról, de biztos vagyok benne, hogy valahol van valami összefüggés, ha sikerül rájönnünk.
Hernandez jelentőségteljes gesztust tett.
– Nem is tudja, mennyire bíznak azok az emberek abban az öregemberben. Van ott egy tava a barlangja előtt. Egy természetes tavacska. Gondolom, évszázadok óta ott van, és tele van krokodilokkal. A krokodiloknak való áldozatokra már utaltak – de persze erre nem esküdhetek meg. Azt viszont tudom, hogy az itteni munkások elég vakon hisznek benne ahhoz, hogy bármit megtegyenek, amit csak mond nekik.
Condon arca megráncosodott a gondolkodástól. – De a maga terve? – Hernandez közelebb hajolt. – Figyeljen…
…………………………………………………….
Aznap este hét-háromnegyed hétkor Bart Condon, Juan Hernandez és az indián, akiről Condonnak beszélt, a boszorkánydoktor barlangja fölötti kis dzsungeldomb oldalánál rejtőzött. Majdnem a bejáratánál volt az a tó, amiről Hernandez beszélt. A víz időnkénti csobogása arról árulkodott, hogy élet van benne. Közvetlenül a barlang előtt, egy halvány bozóttűz mellett a földön guggolva állt a boszorkánydoktor, egy öreg, fonnyadt, kiszáradt, szürke fejű fekete.
– Innen hallunk? – suttogta Condon.
– Igen – felelte Hernandez –, de maradjatok csendben. Még meghallhat minket.
A dzsungelben majmok csacsogtak. A közelben páviánok visítottak. Egy arakáva rikoltozott. Egyszer Condon hallotta valami kis állat tehetetlen, reménytelen kiáltását, amint a halálával találkozik a vadonban. Valami trópusi állat siklott el mellettük. Bart Condon megmarkolta a revolverét.
És akkor hallották, hogy valaki közeledik. Egy kis ösvényen – ugyanazon az ösvényen, amin Condon is végigment az út egy részén – egy férfi jött. Néhány pillanattal később Armstrong a boszorkánymester tüze előtt állt.
Condon minden idegszálát megfeszítve figyelte. Armstrong és a boszorkánymester, akik most mindketten a tűz előtt ültek, nem vesztegették az időt lényegtelen beszélgetésre.
Armstrong spanyolul beszélt: – Pontosan tudod, mit kell mondanod azoknak az embereknek, akik ma este idejönnek.
– Igen.
– Rendben. Itt van a pénz fele. Ennyivel többet is kapsz – feltéve, hogy holnap elküldöd Condon munkásait, és távol tartod őket és az összes többit.
A boszorkánymester bólintott. – Holnapig el fognak menni. Ha majd elmennek innen, félni fognak visszamenni Condon uraság ültetvényére.
– Még a holmijukért sem fognak visszatérni?
Az öregember harsányan felnevetett. – Átkozottnak fognak hinni mindent azon az ültetvényen, ha végeztem velük, és soha többé nem kívánják majd látni a holmijukat. Szándékomban állt megmondani nekik, hogy holnap indulniuk kell. Most úgy döntöttem, hogy ma este távoznak. Jobb is így.
A boszorkánymester ismét felnevetett.
– De… – és most volt valami a hangjában, amit Condon korábban nem vett észre benne –, még több pénzt kell nekem adni, senor.
Armstrong hangja türelmetlen volt. – Azt akkor kapod meg, amikor a munkások már kiléptek az ültetvényről.
Az öregember kuncogott. „De én más pénzre gondoltam.
– Milyen más pénzre?
– A pénzt, ami azért jár, hogy megőrizted a titkodat arról az emberről, akit lelőttél!
George Armstrong felugrott. – Megőrültél! Én nem lőttem le senkit.
A boszorkánymester is talpra állt. – De igen, senor, én láttam! Nem hibáztatlak azért, amit tettél. A fickó látta, hogy innen jöttél, és gyanút foghatott. Én is megöltem volna, de te elvégezted helyettem a feladatot. És most megfizetsz a titok megőrzéséért.
A boszorkánydoktor szavai mintha megőrjítették volna a Királyi Pálmaültetvény vezetőjét. Egyenesen az öregember torkának ugrott. Úgy küzdöttek, mint a vadállatok. A boszorkánydoktor minden gyengesége ellenére hatalmas erővel rendelkezett.
Hernandez hirtelen elkapta Condon karját: – Nézze! Lefelé az ösvényen! – suttogta.
Condon odanézett. Majd elképedve kapkodta a levegőt. Az ösvény, amennyire csak látta, tele volt emberekkel.
…………………………………………………………..
Hirtelen Condon figyelmét a küzdelemre terelte vissza a rémület sikolya, ami Armstrong ajkáról tört ki. És akkor, ölelésbe zárva, az ültetvényvezető és a boszorkánymester eltűntek a krokodilmedencében.
Hirtelen rohanás hallatszott – szörnyű nyögések –, csontok zúzódása, és Condon úgy vélte, hogy látja, amint a víz elvörösödik. Armstrong és a boszorkánydoktor nem volt többé.
Ezután Condon munkásaiból az ösvényen felkiáltások hallatszottak. –Ő nem boszorkánymester! Harcolt a fehér emberrel, és megették a krokodilok – ő, aki azt mondta nekünk, hogy el tudja pusztítani a fehér embereket, ha az ujjával rájuk mutat. Azt mondta nekünk, hogy a krokodilok nem tudnak ártani neki.
Nem féltek attól, ami most már nem volt rejtély, néhányan a bátrabbak közül a tűzhöz léptek. Az egyikük felkapott néhány aranyat, amit a boszorkánymester elejtett. Egy másik megtalálta Armstrong erszényét.
Megfordultak, és újra csatlakoztak társaikhoz. Öt perccel később az egész társaság hallótávolságon kívülre került.
Hernandez megérintette Condon vállát. – Most már mehetünk. És a gondjainknak vége. Az emberek tökéletesen elégedetten maradnak az ültetvényen.
– De nem értem – szólalt meg lassan Condon, felállt, és megdörzsölte görcsös lábát –, miért jöttek ilyen korán. Azt hittem, tíz órára kellett volna ideérniük.
Armstrong és a boszorkánymester is így gondolta – nevetett Hernandez – De az üzenetet a barátunk hozta ide – és ő kérte ki a tanácsomat, mielőtt átadta volna. És azért tette korábbra az időpontot, hogy Armstrongot itt találják. Ez már önmagában is lerombolta volna a bizalmukat a boszorkánydoktorban, hiszen állítólag semmi köze a fehér emberekhez.
Hernandez elmosolyodott.
– Azt mondták nekik – bár ez az ember azt vallotta, hogy nem hiszi el –, hogy volt egy olyan hír, miszerint Armstrong megvette a boszorkánydoktort – fizetett neki, hogy elárulja őket. Ezért értettek meg mindent olyan könnyen, amikor látták a harc végét.
– A vuduizmus – jegyezte meg Condon elgondolkodva – elveszti az erejét, ha fehér emberekkel keveredik.
(Artemus Calloway)