- 2. A temető
- 1. Az erdő
- 3. Testvér
Corinne La Mer szíve vad dobbanásként kalapált, ahogy az erdőben futott. Mezítelen lába megbotlott az erdő talajának elhalt levelein és kiálló gyökerein. A pettyes napfényben erőltette a szemét, hogy követni tudja a kis, szőrös agutikat, amik elsuhantak előle. Időnként megcsillant a fény az állat hátsó lábához kötött sima valamin. Ami úgy hívogatta Corinne-t, mint egy jelzőfény. Amikor elég közel ért, lecsapott a goutira, de nem sikerült neki, csak egy marék földet ragadott meg. A lány felnyögött, és félredobta a földet. Az állat egy bokor alá menekült, Corinne pedig a nedves talajra préselődött, hogy utána kússzon. A szoknyája beleakadt az ágakba, de elszántan tépte le magáról, hogy elérje az állatot. A túloldalon a lény egy sziklának és egy nagy fa gyökereinek támaszkodva kuporgott. Corinne tizenegy év alatt megtanulta, hogy ha nincs hová menekülnie az állatnak, akkor megpróbálhat támadni. Ezért inkább hátrált.
– Nem foglak bántani – szólalt meg a legnyugodtabb hangján. Közelebb húzódott hozzá. – Csak az a dolog kell a lábadon. Sokkal gyorsabban fogsz tudni futni nélküle, és nem foglak üldözni, …szóval… – Gondosan a ‘gouti felé lépett, és óvatosan kioldotta a selyemzsinórt. Az állat durva bundája megremegett, és a pulzusa olyan gyorsan vert, mint az övé. Corinne szorosan a kőmedál köré zárta az öklét, és visszakúszott a bokorból.
Megdörzsölte a követ a hüvelykujjával. Az évekig tartó állandó kezelés során sima barázdát vájt, amely tökéletesen illeszkedett az ujjához. A medál az anyjáé volt, és amikor a hüvelykujját a kis üregbe dugta, elképzelte, hogy az anyja keze a sajátja köré fonódik. Corinne megkönnyebbülten fellélegzett, most, hogy újra a birtokában volt, de megnyugvása nem tartott sokáig.
Nem ismerte az erdőnek ezt a részét. És itt sötétebb volt. A mahagóni fák ágai olyan sűrűek lettek, hogy alig jutott át rajtuk fény. Még az illat is más volt, fának és nedves földnek, miközben Corinne a tenger illatához volt szokva. Fogalma sem volt, merre van a kijárat.
Valahol a levelek között úgy vélte, hogy egy fénypár ragyogását látja. Közel voltak egymáshoz, mint valami szemek. A bőre bizsergett, de aztán a fények eltűntek, és Corinne megpróbálta lerázni magáról a félelmet. A kevéske fény biztosan visszatükröződött valamin. Ne légy ostoba, szidta magát. – Megölöm azokat a srácokat – motyogta a nehéz levegőben.
Egy sárgahasú madárpár szállt fel egy ágra a feje fölött, és azt kiáltotta: kis-ka-dee kis-ka-dee! Valami apróság kaparászott az aljnövényzetben. Corinne gyomrában hideg gombóc képződött, és terjedni kezdett. Hallotta, ahogy a felnőttek történeteket meséltek a szörnyűségekről, amik a sziget rejtett zugaiban éltek, mint például ebben az ősi mahagónifákkal teli erdőben. Beszéltek hátrafelé forduló lábú lényekről, nőkről, akik le tudták vetkőzni a bőrüket, és nőkről, akiknek pata volt a lábuk helyén. Bár a papája azt mondta neki, hogy ezek a történetek nem igazak, biztos volt valami oka, hogy senki sem jött be ilyen messzire az erdőbe.
Corinne érezte a szelet a bal arcánál. Követte, ahogy a papája tanította neki.
Néhány perc múlva a fák ritkultak. Kicsit több napfény szűrődött át az ágakon. Corinne könnyebben lélegzett. A szíve verése is lelassult. De továbbra is sietett az egyenetlen talajon, és közben a fák alá bújt. Majd a háta mögött megzörrentek a bokrok. Épp időben fordult meg, hogy meglássa, valami megmozdul az árnyékban. Bizonyára csak egy állat lehetett. De mi van, ha valami egészen más volt? Olyasmi, ami a felnőttek meséiből ismert?
Egy dzsungel lény.
A karján égnek állt a szőr. Megragadta anyja nyakláncát, miközben hátrapillantott. Az árnyékfüggönyből két nagy, sárga szem pislogott elő. Corinne megfordult, és rohant, amilyen gyorsan csak tudott. A lény vicsorogva vágtatott utána.
Corinne a talajra koncentrált, miközben menekült. Áttört a fák utolsó során, és kirohant a földútra. Egy nagy kézpár megragadta őt. Corinne összeszorította a szemét.
– Mi elől menekülsz, Corinne? – kérdezte egy ismerős hang.
Corinne megkönnyebbülten nyitotta ki a szemét. – Semmi elől, papa – felelte. A lélegzete szapora kortyokban tört elő, és a teste remegett.
Pierre La Mer a lány szemébe nézett. – Miért voltál ott bent?
Corinne végigtekintett az úton. A kiszáradt kút mellett két szakadt, piszkos ruhás fiú állt és figyelte őket. Az idősebbik huncutul mosolygott. Egy kis békát tartott a kezében a kút teteje fölött. Aki küszködött, de a fiú erősen tartotta. A következő áldozatuk, gondolta Corinne. Majd hagyta, hogy a kőmedál lelógjon az ujjairól. Sima felülete megcsillant. A mosoly lecsúszott a fiú arcáról. A fiatalabbik meglepettnek tűnt, majd az arcán vigyor tört ki. A bátyja erősen meglökte.
– Azok a mocskos srácok a mama nyakláncát egy ‘gouti bébire kötötték, és elijesztették az erdőbe. Vissza kellett szereznem, nem igaz?
– Milyen fiúknak? – Pierre körülnézett, de a fiúk elszaladtak. – Te tényleg üldöztél egy agoutit az erdőbe és elkaptad? – Corinne-t tetőtől talpig végignézte, és néhány gallyat és levelet kihúzott a copfjából. Hirtelen felnevetett. – Vadászt neveltem! – Megcsókolta a lány mindkét orcáját, de aztán komoly lett a hangja. – Elég idősnek kellene lenned ahhoz, hogy tudd, nem szabad az erdőben szaladgálni. A bozótban vadállatok élnek, Corinne. Nem véletlenül nem látsz ott senki mást.
Corinne visszanézett a bokrok közé, és azokra a csillogó szemekre gondolt, meg arra a valamire, ami utána futott.
Az apja szorosan magához ölelte. – A szíved gyorsabban ver, mint a dagály. Megijesztett valami? Ugye nem egy dzsungel lény volt az? – cukkolta.
Az apja karjaiban, a szabad levegőn Corinne elnevette magát a félelmén. Visszaölelte a férfit, és azt mondta: – Nem, papa.
– Persze, hogy nem. Az én kislányomat semmi sem ijeszti meg, igaz? – A férfi kacsintott egyet. Pierre letörölt egy kis sarat a lánya arcáról. – Lassan lemegy a nap. Itt az ideje, hogy meglátogasd anyukádat. Készen állsz?
Corinne visszatette a nyakláncot a nyakába, és érezte, ahogy a kő a szíve közelébe simul. – Készen állok.
Corinne és az apja elsétáltak, miközben a nap a látóhatár felé csúszott.
Nem vették észre a sárga szempárt, ami halvány fényt hozott az erdő szélére. Minél sötétebb lett, annál fényesebbek lettek ezek a szemek. A tekintetek Corinne-t és Pierre-t fürkészték, ahogy haladtak az úton, amíg el nem tűntek egy kanyarban. És amint a nap leereszkedett a fák csúcsai alá, és az erdő árnyai meghosszabbodtak az út mentén, előbukkant a dzsungel lény.
