- 1. Az erdő
- 9. Figyelés
- 2. A temető
A dzsungel lény elbújt a bokrok közül, amikor a gyerekek átkeltek az útját keresztezve. Mindegyiküket figyelte, különösen a testvére gyermekét.
– Az utolsó, aki bejött, gyíkbélből van! – szólalt meg a magasabb fiú.
A legkisebb fiú befogta az orrát, és a lábára mutatott. A többiek visítottak: – Nem, büdös lábak! –, és leszaladtak a folyóhoz. De a kicsi, csendes fiú volt az, aki a többiek előtt leugrott egy szikláról a folyóba. A testvére gyermeke tétovázott, mielőtt csatlakozott volna a többiekhez, és a lény végignézte, ahogy kötekednek emiatt.
A lény hallgatta a nevetésüket és a bőrükön csobogó víz hangját. Figyelte, ahogy alámerülnek a víz alá, majd levegőért jönnek fel, zihálva, ha túl sokáig maradtak a felszín alatt. Megértette a testvére vonzódását az emberek iránt: a barna bőrük és a sötét szemük, még az ügyetlen mozgásuk miatt is.
A kislány és az apja kecsesebbek voltak, mint a legtöbben. A lény már korábban megtalálta a házukat, és figyelte őket, ahogy a délelőttjüket töltik. A férfi különösen kecses volt, amikor a vízen tartózkodott. Izmai olyan simán lengedeztek napfénytől sötétlő bőre alatt, mint a hullámok hullámzása. Minden bizonnyal érdekes volt. Gondoskodott róla, hogy közelről is megfigyelje a férfit és a gyermeket, hogy megértse, hogyan csábították el a testvérét a saját fajtájától. Meg szerette volna érteni ezt, mielőtt eldönti, mit tegyen velük.
A vízen úszó gyerekek a férfiakra emlékeztették, akik réges-régen nagy, fából készült szigeteken érkeztek a szigetre, amiket hajónak neveztek. A hajókon fényes vászon lengedezett, ami úgy gomolygott felettük, mint a merev felhők. Csodálatos módon mozogtak. Eszébe jutott, hogyan úszott ki, hogy üdvözölje a hajósokat, de elakadt a lélegzete, amikor rájött, hogy fákat vágtak ki a hajóikhoz. A matrózok rátámadtak, amikor felmászott a hajótestre. Amikor visszaverte, és a hullámok alá húzta a férfiakat, azok egyre kisebb és kisebb légbuborékokat eregetve nyelték a vizet, míg végül a testük olyan erőtlen lett, mint a gyom.
A gyerekek pont olyanok, mint azok az emberek, gondolta, talán még törékenyebbek.
A lény mélyebbre guggolt. A fűből egy kis vörös gyík kandikált elő. Az ujjaival elkapta, és a szájába dugta. Ahogy nézte, más gyíkok is elhaladtak mellette. Egyenként felszedte őket, és megette azokat uzsonnára. Az energiájukból merített, és elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy átváltozzon. Bőre a körülötte lévő fatörzsek mohazöld színét vette fel. A teste köré tekeredett zöld ruhát leszámítva most már szinte megkülönböztethetetlen volt a környezetétől. Átlátszó. Megrántotta a ruhát, és hagyta, hogy a földre csússzon, majd egy szikla alá rejtette. Ezután a folyó partjához kúszott. Ahogy haladt, a bőre minden színét felvette, ami mellett elhaladt: föld, kő, fa, fű. Olyan volt, mint a víz fodra, amely egyre közelebb került a céljához. Leült egy kőre a sáros parton, teljesen láthatatlanul a gyerekek számára. Közelről figyelhette meg őket. Majd megpillantotta a boszorkányt a túlsó parton. Olyan hangtalanul, mint egy lélegzetvétel, a lény belecsúszott a vízbe. Nem sietett mélyre merülni, azután beúszott a játszadozó gyerekek alá, és megállt a folyómederben, a rugdalózó lábuk alatt.
A dzsungel lény megtervezte a támadást. Kit kellene először elkapnom? A lábaik a feje fölött evickéltek. A legnagyobb mellett döntött. A fiút. Ellökte magát alulról, és felfelé siklott. Ujjai a fiú lábujjai felé nyúltak.
