- 1. Az erdő
- 8. A testvérek
- 2. A temető
– Hol vagy, Béka úr? – kiáltott a kútba Bouki. Visszahúzta a csúzliját, és egy követ dobott le. Újra belenézett. – Bújkálsz, mi? – Szakadt inge lobogott a szélben.
Dru arrébb húzódott Corinne mellett, amitől néhány kő a földet súrolta. Bouki megfordult, hogy a bokrokat vizsgálja. Egyszer csak egyenesen az irányukba nézett. Corinne megragadta Dru kezét, és visszatartotta a lélegzetét.
Bouki visszatért, hogy a kutat bámulja. A fényben Corinne észrevett egy bonyolult mintát Bouki ingén a kosz alatt, egy olyan mintát, amely azt mutatta, hogy az ing valaha talán egy gazdag emberé lehetett, de most egy fiú hátát védi a naptól.
Malik, a fiatalabbik testvér, körbe-körbe sétált a kút körül. Menet közben folyton a kis fejéhez túl nagynak tűnő füle mögé dugta rakoncátlan fürtjeit. Corinne megpróbált nem kuncogni, amikor megtalálta a kötelet egy kis fa törzséhez kötve. Malik intett a bátyjának.
– Igen, ez egy kötél. Na és? – kérdezte Bouki. Majd megforgatta a szemét. – A békák nem másznak kötélen, bátyó.
Malik csípőre tette a kezét, göndör fejét az erdő felé rántotta, és várta, hogy a bátyja megértse.
Bouki megrázta a fejét és felsóhajtott. – Úgy érted, az a lány volt az? Fogadok, hogy bemászott és elkapta a békát.
Malik kuncogott egy kicsit.
– Ez nem vicces, nagyfülű. Elrontja a szórakozásunkat. De legalább hagyott nekünk egy kis kötelet. Mindig felhasználhatjuk valamire.
Malik felhúzta a kötelet, miközben Bouki bekukucskált a kútba, hogy lássa a végét.
Bouki készenlétben tartotta a csúzliját mindenre, ami előbukkan, de alig vette észre a kis rovart, amely felkapaszkodott a kötélen, és kimászott a kútból. Hamarosan jött egy újabb és újabb. Bouki hátraugrott. – Skorpiók! – kiáltotta.
Malik eldobta a kötelet, és a bátyjához rohant. Bouki szakadt ingén egy skorpió lógott. Malik felkapott egy kavicsot és a csúzliját, és rálőtt a skorpióra. Éppen csak súrolta a rovart, az pedig felemelte fullánkját Bouki karja fölé. Megragadott egy másik követ, és ismét kilőtte, éppen akkor, amikor a skorpió farka leért. A rovar elrepült a kaviccsal együtt, és eltűnt egy közeli bokorban.
– Megmentettél, kistestvérem – szólalt meg Bouki, miközben lihegett a megkönnyebbüléstől.
Malik csak a füle mögé tűrte a haját, és válaszul újabb hatalmasat sóhajtott.
A lányok megpróbálták elfojtani a nevetésüket, miközben kimásztak a fűből. Corinne odasétált a fiúkhoz. Félúton elkapott egy skorpiót a farkánál fogva, és mozgásképtelenné tette, hogy ne tudja használni a fullánkját. – Gondoltam, adok nektek valami újat, amivel játszhattok – nevetett.
Bouki felé fordult. Az arca vörös volt a dühtől. – Ez megölhetett volna!
– Ez a kicsi nem – felelte Corinne. – Bár eléggé fájt volna. – A lány kuncogott. – Mi lenne, ha az erdőbe küldenél? Ott valami állat megölhetett volna.
– Nincs ott semmi, ami megölhetne téged. Talán csak összekarcol. Különben is, nem kellett volna elmenned – szólt Bouki. – Nem kényszerítettelek.
– Tudtad, hogy megtenném. Nem kellett volna eljönnöd a kúthoz, hogy megkínozd a békát.
– Tudtad, hogy eljövünk – mondta Bouki.
– Akkor kvittek vagyunk. – Corinne eldobta a skorpiót.
Bouki bólintott. Beleköpött a kezébe, és Corinne felé nyújtotta, hogy megrázza. A lány egy pillanatig habozott, de megtette ugyanezt, és addig szorongatták egymás kezét, amíg Bouki észre nem vette a mögötte álló kislányt. – Az meg ki?
– Dru – felelte Corinne.
– Ti vagytok a piaci tolvajok – jelentette ki Dru.
– Micsoda? Tolvajok! Mégis hogyan láttál minket lopni? – kérdezte Bouki dacosan.
Malik egyetértően toppantott a lábával.
Dru hirtelen elbizonytalanodott. Ismét a fonatának végét tapogatta. – Láttalak titeket élelmiszert lopni – mondta halkan. – Ruhát is.
Bouki végigsimította az ingét a mellkasán. – Tényleg? Miért nem láttunk még soha?
– Sunyibb, mint amilyennek látszik – jegyezte meg Corinne. – És általában az anyjával van.
Malik felhúzta Bouki ingének végét, és úgy tett, mintha elbújna a ruha mögé.
Bouki arcán felcsillant a megértés. – Ó, te vagy az! – mosolygott. – Te is az anyáddal alszol?
– Rémálmaim vannak! Különben is, most nem vagyok vele – közölte Dru.
– És segített nekem a skorpiókkal – tette hozzá Corinne.
Dru bátran kidugta az állát. – Így van. Én segítettem.
– Szóval elcserélted az anyád szoknyájába kapaszkodást ennek a nadrágjába kapaszkodására? – Bouki a homlokát ráncolta, és végignézett Corinne piacnapi ruháján. – Egyébként mit viselsz?
– Mi közöd van hozzá? – vágott vissza Corinne. – És mi van vele? – vetette fel az állát a kisebbik fiú felé. – Szokott beszélni?
– Persze, hogy beszél. Ez hülye kérdés.
– Nos –, szólalt meg Dru, – azért vagy gonosz, mert épp most vertek át, vagy azért, mert nincsenek embereid?
Bouki szívta a fogát, hupsz. – Úgy érted, mint anya és apa? Mire kellenek nekünk emberek?
– Például arra, hogy tisztességes ruhákat kapjunk – felelte Dru a szakadt ingükre és nadrágjukra pillantva.
– A barátnőd sem néz ki sokkal jobban az öreguras öltözékében – mutatott Corinne-ra. – És ami nekünk van, az nekünk megfelel.
– Ha lenne anyád, soha nem engedne el így! – szólt Dru.
– Mi vigyázunk magunkra – jelentette ki Bouki.
– Nekem sincs anyám – felelte Corinne. Kissé a fiúk felé lépett. – Hol laktok?
Bouki egy sáros dombcsoport felé mutatott a távolban. – Többnyire ott, de ahol menedéket találunk.
Malik szeme összeszűkült Dru arcának döbbenetes tekintetére.
– A bátyám szerint nagyon is sértő vagy – fordult Bouki Dru-hoz. – Különben is, nem mindenkinek van szüksége házra. Jobb a csillagok alatt aludni. Az éjszakai levegő jót tesz neked. Erős leszel tőle.
Malik épp jókor feszítette meg az izmait.
– Mit csinálsz, ha esik az eső? – kérdezte Corinne.
Bouki megvonta a vállát. – Akkor megfürdünk.
– Akkor készülj fel egy hosszú zuhanyra – válaszolta a lány, és felnézett a közeledő viharfelhőkre. – Mindjárt elered az eső.
– Jobb, ha hazamegyünk – szólt Dru. Már a fején tartotta a szárija laza végét, pedig az eső még nem is esett.
– Van egy remek helyünk arra, hogy kivárjuk a vihart, nem igaz, testvér? – Felelte Bouki. – Jobb, mint bármelyik házatok, lefogadom.
– Akkor mutasd meg hát nekünk – szólt Corinne.
– Ha nem érek vissza vacsorára – kezdte Dru.
– Szegénykémnek vissza kell érnie a tejért, mi? – cukkolta Bouki.
– Én nem vagyok baba! – kiáltott fel Dru.
– Akkor ne dörgöld az orrunk alá a puccos ételeidet, hanem menjünk! – kiáltotta mérgesen Bouki, és elindult a dombok felé.
Dru felnézett az úton a faluja irányába, majd vissza a másik három gyerekre. Tétovázott.
– Nem kell jönnöd, ha nem akarsz – szólt halkan Corinne.
– De, veled megyek – mondta a lány. Mégis eltartott néhány másodpercig, mire a lába megmozdult.
A testvérek elvezették a lányokat az útról egy olyan ösvényre, amit úgy tűnt, csak ők ketten ismernek. A piac mögött haladtak, és egy kis falu udvarain vágtak át, csirkéket és kacsákat kergettek az útjukba, és vizes ruhák alatt bukdácsoltak, amik egyre nedvesebbek lettek, ahogy az eső zuhogni kezdett. A falu után egy erdős területre értek. Ez nem volt olyan sűrű, mint az öreg mahagóni erdő, amit Corinne a sziget közepéről ismert. Ezek a fák távolabb álltak egymástól, több fény volt közöttük, és több levegő lengte körül a törzsüket. Éppen amikor az eső nagy cseppekben kezdett hullani, a testvérek megálltak egy öreg fánál, aminek az ágai és levelei olyan vastagok voltak, hogy az eső nem tudott átjutni a lombkoronáján. Négyen a törzsének dőlve ültek le, miközben az eső mindent eláztatott körülöttük.
– Szerettek egyedül élni? – kérdezte Corinne a fiúktól.
Malik összekulcsolta két ujját.
– Nem vagyunk egyedül – tette hozzá Bouki. – Együtt vagyunk. – Ő is összekulcsolta az ujjait. – Pont úgy, mint te és az apád. Úgy érzed, hogy egyedül vagy?
– Apával kicsit más élni, mint testvérrel – mondta Corinne.
– Ő nem csak egy testvér. Ő a testvérem. És ez bőven elég – felelte Bouki.
– Nekem hat idősebb testvérem van – szólalt meg Dru. – És egy apa és egy anya.
Corinne elképzelt egy házat, ahol ennyi ember lakik. – Az biztos szép lehet – gondolta.
Bouki nemet rázott a fejével. – Az túl sok.
Corinne ezt felelte: – Fogadok, hogy sosem magányos, ha ennyi családtag van mindig körülötte.
– De soha nem is csendes – nevetett Dru.
Az esőcseppek csobogása lassult, és végül abbamaradt.
Bouki felállt. – Azt hiszem, megmutatom nektek a sziget legcsendesebb helyét. Tökéletes arra az esetre, ha el akarsz menekülni valakitől. – Malikra pillantott. Malik pedig ugyanezt a pillantást viszonozta.
– Milyen messze van? – kérdezte Dru.
– Kövessetek – felelte Bouki. Amikor Dru megint habozott, hozzátette: – Ne aggódj, hamarabb érsz vissza anyukádhoz, mint gondolnád.
Követték Boukit, amíg meg nem hallották a víz halk csobogását, ami egyre hangosabb lett, minél messzebb jártak. A fák között egy törésnél egy folyóra bukkantak, mely kanyargós utat vágott a szigeten keresztül. Egy kisebb mellékfolyónál mélyen ittak, nem törődve az ebihalakkal és a kis gyíkokkal, amik az ujjaik között szökdécseltek. A fiúk elővették a csúzlijukat, és kivágtak néhány élénkpiros malájalmát. Megették az édes gyümölcsöt, miközben egy sorban haladtak, követve a csordogáló mellékágat a fő folyóhoz. Ott a víz elég mély és keskeny volt ahhoz, hogy át tudjanak úszni az egyik partról a másikra, de elég széles ahhoz, hogy tétovázzanak. A folyót körülvevő levelek halk zizegésén és a köveken ugráló víz fodrozódó hangján kívül minden csendes volt. Mindannyian megálltak, és vártak, szinte a semmit sem hallatva szívták magukba a hangokat. Megjelent a napfény, és a levelek túlnyúlásán keresztül áttörve megcsillant a zöld folyó felszínén. Fodrozódó fényt vetett a folyómeder sima szikláira. A levegő párássá vált, ahogy a nap szívni kezdte a nedvességet a szigetből, és a folyó hirtelen olyan oázissá vált, aminek egyikük sem tudott ellenállni.
Corinne volt az utolsó közülük, aki belevetette magát. Mielőtt megtette volna, érezte, hogy a tarkóján bizsereg a bőr. Pont olyan volt, mint előző nap a mahagóni erdőben. Megborzongott, és hátranézett. De nem volt ott senki. Azt gondolta, hogy egyedül vannak.
Tévedett.
