- 1. Az erdő
- 7. Le a kútba
- 2. A temető
Egy kis béka ült reménytelenül a kiszáradt kút alján. Fáradt volt a meneküléstől, és rekedt a károgástól. A krákogás volt az, ami miatt a kútba került. Ha csendben maradt volna, a fiúk nem találták volna meg, és nem dobták volna bele. A béka azt kívánta, bárcsak legalább egy teli kútba dobták volna. Az édesvízbe fulladni jobb volt, mint szomjan halni egy mély, sötét, kőből épült lyukban. Ha a béka nem ázik meg hamarosan, nem élné túl.
Valami lecsöpögött a békára a fenti fénykörből. A nedvesség beszivárgott a béka húsába, és átmenetileg újraélesztette. Majd egy kötél csúszott le a falon. A béka pórusaiba beszivárgott a piszok és a narancs édes illata. Valami eltakarta a fényt felülről, valami, ami egyre közelebb került. Néhány perc múlva egy lány állt a kút alján, a kötélbe kapaszkodva, és vidáman bámulta a békát.
– Jó napot, Crapaud úr – köszönt rá Corinne. – Azért jöttem, hogy megmentselek.
Corinne egyik kezével felkapta a békát, és a zsebébe tette. Majd megpróbált felfelé húzódni a kötélen, a lábával a falnak nyomódva. Bár a kút többnyire száraz volt, némi nedvesség maradt a sziklákban. A köztük lévő repedéseken moha és gomba csúszott. Corinne megcsúszott és nekicsapódott a falnak, miközben megpróbált felkapaszkodni. A béka nem egyszer a csípője és a kút oldala közé szorult. Szánalmasan krákogott.
– Crapaud tingele – énekelte Corinne, hogy megnyugtassa. Felhúzta a kötelet, de a lába megint megcsúszott, és mindketten nekicsapódtak a falnak, majd vissza a kút aljára.
Újabb krákogás hallatszott.
– Pszt! – Corinne megszidta a szétlapított békát. – Ez így is elég nehéz az állandó panaszkodásod nélkül is, és sietnünk kell. Azok a fiúk bármelyik percben visszajöhetnek, hogy megkínozzanak.
Néhány további próbálkozás után Corinne rájött, hogyan kapaszkodjon a résbe az ujjaival és a lábujjaival. Tudta, hogy addig nem mozdulhat új helyre, amíg biztonságban nem lesz. Amint már tudott a csúszós sziklákon közlekedni, alig kellett használnia a kötelet. Az amúgy is túlságosan megviselte a kezét.
Amint a kúton kívülre értek, Dru sós könnyeinek újabb cseppje hullott a béka hátára. Ez volt a legtöbb víz, amit egész nap ivott.
– Mondtam, hogy ne aggódj – szólt Corinne az új barátnőjének. – Azt mondtam, hogy nem lesz semmi bajunk. – Corinne felkapott a földről egy fél kókuszdióhéjat, és a benne lévő esővizet a béka bőrére öntötte. Letette az állatot. A béka gyorsan az erdő felé ugrált. A fák szélén megfordult, és a lányokat figyelte. Majd visszafordult, és elugrott a szemük elől.
– Most ezeket tesszük be – mondta Corinne, és a földön lévő, vonagló zsákra mutatott.
Dru néhány lépést hátrált.
– Semmi baj. Csak tudnod kell, hogyan kell bánni velük.
Dru kissé elsárgult a félelemtől, de óvatosan odalépett a vonagló zsákhoz, és az ujjbegyeivel megfogta a végeit.
– Vigyázz, nehogy elejtsd – figyelmeztette Corinne.
Dru bólintott, és összeszorította a szemét. Corinne leoldotta a zsákot, és óvatosan kiürítette a tartalmát, közel egy tucatnyi skorpiót, a kútba. A skorpiók apró puffanások sorozatával zuhantak az aljára, és menekülési kísérletként azonnal mászni kezdtek a kötélen.
– Gyerünk, bármelyik pillanatban itt lehetnek. – Corinne elrejtőzött az erdő széléhez közeli sűrű bokrok között.
– Ne menj túl közel! – szólt Dru. Idegesen fogdosta a fonatának a végét.
– Mondtam, hogy nincs ott semmi – nézett Corinne a válla fölött az erdőre. De ennek ellenére megborzongott. – Rendben. Majd találok más helyet, ahol elrejtőzhetünk. De csak azért, mert annyira ideges vagy. – Corinne átvezette Drut a földúton, és mindketten lekuporodtak egy magas fűvel benőtt bozótosban.
A szokásos időben a testvérek megjelentek az út kanyarulatában. Felkaptak néhány követ, és a csúzlijukba illesztették őket. Majd a kúthoz sétáltak.
