- 1. Az erdő
- 21. A barlang
- 2. A temető
Corinne az apja csónakjában feküdt, körülötte egy csapat gyerek állt, amikor Bouki és Malik a délután végére rátaláltak. Barátja, Laurent éppen Victorral, az egyik halásszal vitatkozott, de beszélgetésük úgy mozgott ki-be a tudatában, mintha hullámok lennének.
– Ez az apja hajója – magyarázta Laurent. – Maradhat rajta, ha akar.
– Az apja nem akarná, hogy ott legyen – durcáskodott Victor. – Az nem gyerekeknek való hely.
Corinne felfigyelt a főtt étel illatára, amely a sós tenger illatával keveredett.
– Később visszajövök, hogy megnézzem a csónakokat – folytatta Victor. – És ha még mindig ott van, magam viszem ki. Most úgy tűnik, a vacsorátok készen áll, és a fürdővizetek is kezd kihűlni. Itt az ideje, hogy mindannyian hazamenjetek.
Corinne hallotta, ahogy lépteik egyenként csattognak a nedves homokon, ahogy távoznak. Hallotta, amint az öreg halász felsóhajtott, mielőtt elment, aztán csendben feküdt apja hálói között, és csak Bouki és Malik vigyázott rá. A fiúk bemásztak. Malik ledörzsölte a karjáról az esti hideget.
– Ha akarsz, velünk maradhatsz ma éjszakára – ajánlotta fel Bouki. – Dru valószínűleg már otthon van az anyja mellett betakarózva. – A lányra vigyorgott, mintha azt akarná, hogy csatlakozzon hozzá.
Corinne úgy tett, mintha nem hallotta volna. Felnézett a házára a dombon. Az egyik ablakban fény derengett. Mit csinálhatott éppen ebben a pillanatban az apja? Meg lehet gyógyítani? Hogyan tudta volna kihozni Severine-t? Olyan fáradtnak érezte magát.
Malik felállt, és megragadta Corinne egyik karját. Kezdte felhúzni a lányt. Bouki csatlakozott hozzá. Kettejük között a fiúknak sikerült kirángatniuk Corinne-t a csónakból. A lány követte őket a város felé, nem gondolkodott azon, hogy hová megy, nem látta az előtte lévő utat, csak Severine állatias arcát és a szeméből villogó sárga fényt látta. Bárcsak eleve távol maradt volna az erdőtől. Akkor Severine soha nem jött volna hozzájuk. Az apja biztonságban lenne. A papája mindvégig megvédte őt, és most nem tudta ugyanezt megtenni érte. A mellkasa égett a bánattól.
Corinne úgy tett, mintha nem látná az aggódó tekintetet a testvérek szemében, ahogy egymásra néztek. Arra koncentrált, hogy a lábaival távolodjon a házától, miközben a fénylő csillagok alatt a szárazföld belseje felé sétáltak, távol a tengert körvonalazó lila ívtől.
– Vacsoraidő van – jegyezte meg Bouki, amikor a városba vezető főútra értek. Próbált vidáman beszélni, de túl magas hangon fejezte ki magát, mintha egy tücsök ciripelne.
– Nekünk nem – motyogta Corinne.
– És miért nem? Mindenkinek ennie kell valamit – válaszolta Bouki a szokásos hangján. Elmosolyodott, és megbökte a bátyját. – Majd megmutatjuk, hogyan szerezhetsz vacsorát, ha egyedül leszel.
Malik előrement, és intett Corinne-nak, hogy kövesse. Bevezette őket a városközpontba. Cikcakkban haladtak a kis sétányokon és a házak mögött, hogy ne lássák őket a kőutak fölött lógó lámpák fényében. Amikor a pékséghez értek, megálltak, és beszívták a kemencéből kiszálló friss pékárut. Odabent egyetlen lámpa lógott a pult fölött. Szinte az összes polc csupasz volt.
Az egyik kis ablakon keresztül a gyerekek megpillantották a péket. Corinne nem látta őt a temetőben töltött éjszaka óta, amikor minden baj kezdődött. Hugo elég nagy volt ahhoz, hogy a kőből kenyeret gyúrjon, de nagy karjai egy pár finom süteményt terítettek ki a pultra, és óvatosan letakarták azokat puha fehér ruhával. Corinne és a fiúk nézték, ahogy bezárja a szekrényeket és felsöpri a padlót. Majd eltűnt hátul.
Malik berontott, gyorsabban, mint ahogy Corinne valaha is látta őt mozogni. Felemelte a ruhát, felkapta a süteményeket, majd hangtalanul, mint egy kísértet, visszasuhant. Odatartotta őket. Bouki elosztotta hármuk között, amennyi volt, és kivezette a csapatot.
……
Bouki és Malik egy barlangban éltek, amely a vörös dombok közepén, a tengertől távolabb, a keleti széltől védve volt. A barlang sziklái és sima padlója vörösesbarna volt. Amikor a testvérek a sziklának támaszkodva befejezték az evést, Corinne észrevette, hogy a bőrük és a hajuk ugyanolyan vörös színű, mint az otthonuk. Mozdulatlanul állva úgy néztek ki, mintha szobrokat faragtak volna a körülöttük lévő sziklákból, a hajuk pedig göndör sárspirálként mutatott minden irányba.
A barlang hátsó része irányában volt néhány rongyfoszlány, ahol a testvérek aludtak, középen pedig egy kör alakú sziklakör, ahol tüzet raktak, hogy éjjel melegen tartsák magukat, vagy hogy megfőzzék mindazt, ami napközben a kezükbe eshetett.
Malik elővette az egyik rongyot, és Corinne vállára terítette.
– Addig maradhatsz, ameddig csak akarsz – közölte Bouki. – Csak ne próbálj meg anyáskodni felettünk.
Corinne bólintott.
Azon az éjszakán felfedezte, hogy a barlangban meghitt meleg van, és hogy a takarók, melyeket a testvérek kölcsönadtak neki, egészen puhák. De még így sem tudott jól aludni. Folyton az apjára gondolt, aki a konyhában ült, és elveszettnek tűnt a saját bőrében. Körülötte pedig Severine kegyetlen nevetése visszhangzott.
Reggel, amikor a testvérek felébredtek, a lány a barlang szájánál ült, és a kőnyakláncát fogdosta.
– Reggeli? – kérdezte Bouki. Várakozás nélkül elsétált. Corinne azt hitte, megint lopni fog a péktől, de amikor visszatért, három kókuszdió, néhány banán és egy hosszú cukornádszár volt nála. Bouki elővett egy kést a nadrágja hátuljából, három darabra vágta a cukornádszárat, és szétosztotta közöttük. Csendben szopogatták a cukornádat. Corinne alig vette észre az édes szárat, még a saját mozgására is alig figyelt fel, amikor kiszedegette a fogai közé akadt cukornádszálakat. A cukornád után Bouki lefejtette a kókuszdió tetejét, és mindketten a szájukhoz emeltek egyet, hogy megigyák a benne lévő hűs vizet. Ezután félbevágta a kókuszdiót, és mindegyik héjából levágott egy-egy szeletet, hogy kikaparhassa belőle a puha kocsonyát. Amikor azokkal végeztek, Malik kiosztotta a banánokat.
Az étellel a gyomrában Corinne erősebbnek és magabiztosabbnak érezte magát. – Vissza kell mennem a házamba – jelentette ki Boukinak és Maliknak. – El kell távolítanom a papámtól. – Felállt, és elindult a háza felé. Malik előtte futott. Megrázta a fejét, és intett a kezével, hogy megálljon.
– Tegnap még nem tudtad megtenni – mutatott rá Bouki. – Miért gondolod, hogy most másképp lesz?
– Valamit tennem kell – vágta rá Corinne. – Most megyek.
Előrelépett, de Malik elállta az útját, és keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Ezt nem hagyhatjuk – bökte ki Bouki. – Addig nem, amíg nem tudjuk, mit kell tennünk. Úgy tűnik, Dru ismeri ezeket a lényeket. Majd megkérdezzük őt.
Corinne egy pillanatig gondolkodott, majd bólintott. Hagyta, hogy a testvérek elvezessék Dru faluja felé. De az egész túl sokáig tartott.
Lemaradt mögöttük. Majd egy sűrű fasorban csendben megpördült, és futásnak eredt a saját háza felé.
Vissza kellett jutnia az apjához.
