- 1. Az erdő
- 17. A dzsungel lények
- 2. A temető
Dru a száriját a térde fölé tartotta, miközben nagy erővel futott a kút felé. Megpillantotta Corinne-t, és Corinne vállába kapaszkodva megállt. A lányok szorosan egymásba kapaszkodtak, amíg elég levegőhöz jutottak ahhoz, hogy beszéljenek.
– Sajnálom, hogy nem hittem neked a lényekről – szólalt meg Corinne. Az erdő felé mutatott. – Ott vannak a dzsungel lények!
Dru megfogta Corinne kezét. – Olyan korán elmenekültem Mamitól, ahogy csak tudtam. Mi van Miss Severine-nel? Visszajött már?
Corinne lábai úgy érezték, mintha megint cserbenhagynák. Nemet rázott a fejével.
– Ha tegnap este bement az erdőbe, ahogyan azt gondoltuk, és ott vannak a douenek, akkor biztosak vagyunk benne, hogy ő is csak egy lehet közülük.
– Tudom – bólintott Corinne. – De ő nem olyan, mint a kisemberek, a douenek.
– Nem, anyám azt mondta, hogy ő biztosan egy La Diabless. Egy ördögnő – közölte Dru. – Láttad már valaha Severine kisasszony lábát? Mindig azt a hosszú ruhát viseli.
Corinne a homlokát ráncolta. – Hogy érted ezt?
– La Diabless mindig gyönyörű nők képében jelenik meg, de nekik láb helyett egy tehénpata áll a lábuk helyett – magyarázta Dru. – Az erdőbe csalogatják a férfiakat, és megölik őket.
Corinne még a hosszú ruhája ellenére is biztos volt benne, hogy észrevette volna, ha Severine egy tehénpatkóval jár. – Nem. Nem egy La Diabless. – Corinne tudta, hogy az apja aznap reggel biztonságban volt a tengeren. – Ha így lenne, már az első éjszaka megölte volna az apámat. Mi más lehetne?
– Akármi is ő, távol kell maradnod tőle – könyörgött Dru. – A mi fajtánk és az ő fajtájuk nem tartozik össze.
– De ő folyton hozzánk jön – morogta Corinne.
– Mondd meg apádnak, hogy zárja be az ajtókat.
Corinne tudta, hogy az apja nem hisz a lényekben, és nem hinné el, hogy Severine is az lenne. Csak egyetlen ember volt, akiről Corinne úgy gondolta, hogy segíthet rajtuk, még akkor is, ha a gondolatára hideg futkosott a hátán. – Mi a helyzet a fehér boszorkánnyal? Ő ismeri a mágiát.
Egy pillanatig mindkét lány habozott.
Corinne felkapta a kosarat, amelyet az úton hagyott, és a piac felé fordult. – Minél gyorsabban túl leszünk ezen, annál hamarabb lesz minden a régiben – biztatta Corinne mindkettőjüket.
A lányok kézen fogták egymást, és elindultak.
……
A boszorkány nagyot sóhajtott, amikor Corinne megérkezett a plédje elé. – Már megint bajban vagy? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. Átnyújtott egy papírba csomagolt valamit a vásárlójának, és három hangos csattanással az erszényébe dobta a férfi által fizetett érméket.
Corinne közelebb lépett. – Mesélj nekem Miss Severine-ről, a zöld ruhás nőről.
A férfi, aki épp távozni készült, megállt, és a boszorkányról Corinne-ra, majd vissza pillantott. A fehér boszorkány megdörzsölte fonnyadt bal karját, és gonosz pillantást vetett rá. – Miért nem törődsz a saját dolgoddal? – csattant fel a nő, és a férfi elszaladt. Visszafordult Corinne felé. – Így hívja magát? Hát, én nem fogok vele összejönni. És azt tanácsolom, hogy te is tedd ugyanezt.
– Ezt most nem tehetem. Már túl késő – sajnálkozott Corinne. – Valamit tenned kell, hogy segíts rajtam.
– Tényleg? – morogta a boszorkány. Ismét megérintette a karját.
– Szerintünk ő egy dzsungel lény, aki az erdőben él. Úgy gondoljuk, hogy veszélyes lehet – közölte Corinne.
– Mi? – A boszorkány Corinne mögé nézett, és látta, hogy Dru a távolban lebzsel, és egy hosszú fonatot csavargat az ujja körül. – Nos, szerintem veszélyes a folyókban úszni, amikor senki sem tudja, hol vagy, és egyedül elszaladni az erdőbe. Szerintem szereted a veszélyes dolgokat.
Corinne megdöbbent. Honnan tudott a boszorkány arról, hogy egyedül szaladgál az erdőbe? – Nem Severine-t kerestem – felelte Corinne. A hangja mélyre ereszkedett. – De azt hiszem, talán ő keresett engem.
– Mit akarhat egy ilyen vézna kis teremtéstől, mint te?
– Nem tudom. Csak azt kell tudnom, hogyan szabadulhatnék meg tőle.
A boszorkány felnevetett. – Lehetetlen. A lények már jóval azelőtt ezen a szigeten éltek, hogy emberekről egyáltalán álmodtak volna. Nem fog olyan könnyen elmenni.
– Szóval akkor ő egy dzsungel lény? – kérdezte Dru, miközben egyetlen lépést tett előre.
– Csitt! – sziszegte a boszorkány.
– A mi fajtánk és az ő fajtájuk nem tartozik össze – bólintott Corinne Dru felé.
– A mi fajtánk? Mit tudsz te a mi fajtánkról és az ő fajtájukról, kicsim? Még a különbséget sem tudod megmondani. Te még új vagy ezen a világon. Bízz azokban, akik már sokkal, de sokkal régebb óta itt vannak, mint te. – A boszorkány megmozgatott néhány dolgot a takaróján. – El kell fogadnod, hogy a dolgok okkal vannak úgy, ahogy vannak. Íme a tanácsom: Ha legközelebb meglátod ezt a Severine-t közeledni, menj a másik irányba.
– De hát az én házamba jön – magyarázta Corinne.
A boszorkány szemöldöke megrándult, miközben Corinne arcát fürkészte. – Akkor igazad van. Már túl késő. – A boszorkány válla megereszkedett. Bal karja hasztalan lógott az oldalán. – Nincs remény számodra. Ő egy rossz ember.
– De valamit tenned kell! – sikított fel Dru. Most Corinne mellett állt.
A boszorkány kerülte a lányok tekintetét, miközben a fejét rázta. Ritkás fehér fonatai felborzolódtak. – Sajnálom. Nem tehetek semmit.
– Akkor nekem kell gondoskodnom róla. – Corinne megfordult.
– Corinne, várj! – erre Dru megragadta a karját. – Mit akarsz egyedül csinálni? Abból csak baj lesz.
Corinne elhúzta a karját. – Ezúttal nem csináltam bajt. Az csak jött magától. És szeretnék valamit tenni ellene. – Az út felé fordult.
– Fizetnetek kell az időmért! – kiáltotta a boszorkány.
Dru kivett egy narancsot Corinne kosarából, és az öregasszony felé hajította. A boszorkány ügyesen elkapta a jó kezével. Hosszú, sárga körmei összecsattantak a gyümölcs körül. Corinne és Dru is összerezzent a hangra. Majd Corinne a tengerhez szaladt.
Mire Corinne kiért a partra, a vágás újra felszakadt, és a lába csillogott a vértől, de alig vette észre. Muszáj volt megtalálnia az apját. Megállt. Mellkasát szorító érzés fogta el, és a lélegzete kemény, fájdalmas lüktetésben jött. Apja sárga csónakja üresen hevert a homokban. A hálók szárazak voltak, és szépen összegyűjtve a csónak orrában, ahogy minden reggel, mielőtt elhajózott.
A csónakja még soha nem hagyta el a partot.
