- 1. Az erdő
- 15. Sáros könnyek
- 2. A temető
A dzsungel lény könnyedén kúszott át a vastag fatörzseken és a göcsörtös aljnövényzeten, még akkor is, ha az erdőben koromfekete éjszaka uralkodott. Miután évszázadokon át mozgott e fák között, úgy ismerte a sötét és kusza gyökereken át vezető ösvényeket, mintha maga vájta volna ki őket. Az ágak, amelyek belekapaszkodtak az emberek hajába, és a csákánybokrok, melyek megkarcolták a bőrüket, soha nem bántották őt. Mindegyiket ismerte. Azt is tudta, mikor jártak keresztül rajtuk az emberek. Érezte a vérük szagát a tüskék szélén, és a bőrük illatát a ruhájukból letépett legapróbb szálakon is. Ebben az erdőben a föld és minden növény, ami belőle nőtt, utat engedett a lénynek. De az emberek nem rendelkeztek felette. Ráadásul ügyetlenek és félénkek voltak, és a mahagóni erdő lényei boldogan akadályokat gördítettek eléjük, ha át mertek menni rajta.
Általában minél messzebb járt a saját földjén, annál boldogabb lett, de ezen az éjszakán nem. Ezen az éjszakán csak arra tudott gondolni, ahogy Pierre elküldte őt, ahogy félrelökte. Az előző éjszaka annyira más volt. Azt hitte, hogy elnyerte a bizalmukat. De most minden megváltozott.
– Nem tekintenek családtagnak – motyogta a lény. – Csak egymást látják. – A nő dühöngött. – Soha nem fognak elfogadni engem. – Egy sáros könnycsepp csordult az arcára, majd lábat növesztett, és végigkúszott a testén. – Végig igazam volt. Ez a sziget jobb volt, mielőtt az emberek idejöttek. Itt az ideje, hogy elmenjenek. De addig nem, amíg meg nem fizetem a fajtájuknak, amiért elcsábították tőlem a húgomat.
A dzsungel lény keze kinyúlt, és megragadott egy apró szőrös lényt a nyakánál fogva. Az vonaglott, amikor Severine egyre erősebben szorította a hüvelyk- és mutatóujjával, amíg az apró csontok össze nem roppantak, és a teremtmény mozdulatlanná nem vált. A mellkasához emelte a döglött állatot, és megsimogatta. – Választási lehetőséget adok a nővérem gyermekének. Talán meg lehet győzni, hogy csatlakozzon hozzám. – Újra megszorította az állatot, és az egy pillanatra megremegett, mintha életre kelne, de ez csak egy villanás volt. Kinyitotta a száját, és bekebelezte a kis teremtményt, csontokkal, szőrrel együtt. – Érzem benne az erőt – mormolta a lény, miután lenyelte az állat összezúzott csontjait. Megnyalta az ajkát. – És szükségem van rá.
