- 1. Az erdő
- 10. A folyóban
- 2. A temető
– Érezted ezt? – kérdezte Bouki. Körülnézett egy habos fodrozódáson, ami a könyökénél keletkezett. – Éreztem valamit.
– A saját árnyékod húzza a lábad? – kérdezte Corinne nevetve.
– Nézd, az ujjaim ráncosodnak – felelte Dru.
– Ha elég sokáig maradsz a vízben, az egész tested így ráncosodik – jegyezte meg Corinne. – Úgy fogsz kinézni, mint a fehér boszorkány.
– Nem érezte ezt senki? – Bouki újra megkérdezte.
– Mit éreztél? – kérdezte Corinne.
Bouki körbeúszott, és a vízben eszeveszetten hullámzó lábait nézte. – Valami hozzáért a lábamhoz.
– Ne mondd, hogy félsz egy kis halacskától – nevetett Corinne. Átnézett Drura, aki kuncogott, de óvatosabban nézegetni kezdte a vizet.
– Az nem volt kis hal – felelte Bouki. – Nagyon nagynak kellett lennie.
Dru megmerevedett. – Mekkora?
– Elég nagy ahhoz, hogy meghúzza a lábamat.
– A halak nem tudnak húzni – szólt Corinne.
Dru a körülötte lévő tiszta vizet szemlélte, és úgy vélte, hogy lát valamit mozogni alattuk. – Ki kell jutnunk a vízből – mondta. – Későre jár, és haza kell mennem.
– Nincs semmi, Dru – felelte Corinne.
– Szerinted minden semmiség – válaszolta Dru.
– Már megint itt van!
– Hagyd abba a sikoltozást, Bouki! – kiabált Dru.
– Te is sikítasz!
Miközben a többiek prüszköltek, csak Corinne és Malik maradt nyugodt. Forgatták a szemüket a másik kettőre, és Corinne vizet fröcskölt Malikra, amitől csillogó vízcseppek maradtak a fürtjei végén. De ekkor Corinne maga is érzett valamit. És Boukihoz hasonlóan biztos volt benne, hogy ez nem hal.
– Csitt, mindketten! Ússzunk át a folyó egy másik szakaszára. – Corinne megfordult, hogy elússzon, és miközben ezt tette, megint érezte, hogy valami megérinti a lábát. Megállt félúszásban, és körülnézett.
– Mi az? – kérdezte Dru. – Éreztél valamit?
Corinne bólintott. – Talán mégis igaza volt. – A lányok levegőt kapkodtak, és egyenesen a part felé úsztak.
