Mikor a két férfi azon az éjszakán a homokban feküdt, John Binnsnek úgy tűnt, hogy a feje fölé nyúlva akár egy maréknyit is le tudna szedni a hidegen csillogó csillagokból, annyira közelinek tűntek.
Fényesek voltak ezen az éjszakán; kínozták őt, úgy érezte, gúnyt űznek a szenvedéséből. Volt egy csillag, amelyik lenyűgözte. Nagyobb és fényesebb volt, mint a többi, és addig bámulta, amíg a szemei nem fájtak.
Megnyalta kiszáradt ajkait. Lopva megpillantotta a közelében fekvő társát, és ravaszul a szájához húzta a kulacsot, melynek gyorsan fogyó, értékes tartalma volt. Gyengébb társára, Dick Webbre nem gondolt. Amikor Dick nem tudott elfojtani egy nyögést, Binns összeszűkült szeme gonoszul csillogott, és káromkodásokat mormolt a gyengébbik ember ellen.
Haragudott Webbre. Ők ketten összevesztek a legerősebbek túlélésének világraszóló törvényén. Webb azt állította, hogy ez a törvény az emberek között ugyanúgy érvényes, mint a természetben. Az erősek túlélték, a gyengék pedig elpusztultak. Nem minden nagy állat vadászott a kisebbekre? Hát hogyne. Webb rámutatott, hogy az ész messze felülmúlta a nyers erőt, és hogy a nyers erő gyakran legyőzte saját célját. Érvelése elég meggyőző volt ahhoz, hogy kivívja Binns haragját. Tudta, hogy Webb az intellektusát tekintve fölötte áll, és ez feldühítette. Nos, majd megmutatja a gyengének, hogy a fizikai erőn kívül van más módja is annak, hogy gondoskodjon magáról – létezik egy rókaszerű ravaszság, amihez nem kell az az ész, amiről Webb úgy tűnt, hogy ő is azt hiszi, hogy rendelkezik vele.
Ha nem lett volna az a szánalmas Webb, neki, Binnsnek, a kettőjük közül az erősebbnek, és ezért az életre alkalmasabbnak, talán lett volna esélye, harci esélye, hogy élve kijusson a sivatagból. Elvesztek. Ami élelmet magukkal vittek, az elfogyott, a víz pedig egyre fogyatkozott. A víz volt a legnagyobb probléma. A test nedvessége gyorsan kiszáradt a forró homokban.
Binns nyelve érdes lett, a torka sajogni kezdett, az ajka repedezett. A két férfi nem bírta már sokáig. Egyiküket egyszerűen ott kellett hagyni. Melyiküknek? Binnsnek nem. Túlságosan szerette az életet ahhoz, hogy arra gondoljon, hogy feláldozza egy gyengébbikért, akit szerinte a világ soha nem hagyna ki – és Binns maga általában erős ember volt.
Binns halálfélelme beteges volt. Ez a félelem vezette arra, hogy a szerencsétlenségük kezdetétől fogva ravaszul többet vett el a vízből, mint amennyit kapott, és kevesebbet adott Dicknek. Az egész egyébként is Dick hibája volt; hiszen nem ő keverte Binnst ebbe az arany utáni bolond hajszába? Átkozta magát, amiért olyan ostoba volt, hogy elragadtatta magát korábbi életétől, ahol meglehetősen jól élt abból, amire az eszével szert tudott tenni.
A férfi mellette megmozdult, motyogott valamit félálomban, majd vizet kért.
Binns felült, kis szemei, amelyek szinte az orrnyergébe mélyedtek, Webbre meredtek.
– Megkaptad a magadét! – vicsorgott.
– Vizet! – nyögte a gyengébbik férfi kitartóan, és egy bádogpoharat nyújtott felé.
Binns nem engedte, hogy a másik igyon a kulacsból; túl nagy volt a kockázata annak, hogy többet kap a részénél. Binns a takarékossági blöffölését azzal vitte véghez, hogy rámutatott Dicknek, hogy jobb, ha kiméri a zsebpénzét. Szorgalmasan osztogatta a saját adagját, amikor Dick nézte, később aztán mindig sunyi módon csapolta ki a kulacsot. A kulacsot, amely a víz maradékát tartalmazta, ő maga vitte, látszólag nagylelkű indíttatásból – ő volt az erősebb kettejük közül, ezért ő viselte a legtöbb terhet.
Dick ismét remegő kézzel nyújtotta a poharat, és innivalót követelt.
– A pokolba! – morogta Binns.
Türelmetlenül a kulacs felé mozdította a kezét, majd megállt. Miért pazarolná az értékes, életfenntartó folyadékot erre a félholt emberre? Nem bírta volna ki, ez nyilvánvaló volt. Minden csepp, amit Dick most megivott, csökkentette Binns esélyét a kijutásra. Bűnös pazarlás volt vizet önteni egy olyan ember torkába, aki már majdnem meghalt. Sokkal jobb lett volna hagyni, hogy a szegény ördög meghaljon, és elintézni a dolgot. Igazi kegyelem lenne, ha megszabadulna a szenvedésétől. Persze, hogy az lenne. Senki sem tudná meg a különbséget, és akkor Binnsnek lenne esélye, egy kis esélye, hogy túlélje.
Még soha nem ölt embert. A gyilkosság gondolatától is kirázta a hideg. De ez az érzés nem abból az értékből fakadt, amit egy embertársa életének tulajdonított. Inkább a büntetéstől való rettegés és babonás félelem volt az oka. Hallott már olyan emberekről, akik életet oltottak ki, akik utána soha többé nem tudtak aludni, az áldozat mindig jelen volt a gyilkos képzeletében. Persze ez mind csak duma, de a gondolattól bizseregni kezdett a fejbőre. De ez nem gyilkosság lenne; ez egyszerűen csak az önfenntartás régi, régi törvénye…
Dick egyre türelmetlenebbül követelte a vizet.
– Nem játszottál tisztességesen, te szélhámos tolvaj! – kiáltotta végül gyenge hangon.
A gondolatra, hogy lebukott, Binns forró haragja úgy lángolt fel, mintha a vád igazságtalan lett volna. Gyűlölet töltötte el, és a keze hátrált, majd előrelendült, lőtt. Egy lángcsóva szökkent ki belőle, és a könyörgő Dick a homokra rogyott.
Binns, aki most már halálosan beteg volt, remegő kézzel törölgette az arcát, és kábultan bámulta a földön fekvő valamit; majd hátrált.
– Istenem! – motyogta, miközben megbabonázva bámulta a görnyedt alakot. Végre elszakította a tekintetét a szörnyű tárgytól, megfordult, és eszeveszetten futott, megbotlott az egyenetlen talajon, újra és újra elesett, újra és újra felállt, tovább és tovább, míg végül kimerülten összeesett.
Egy ideig, maga sem tudta, meddig, tágra nyílt szemmel, lihegve feküdt. Némi idő múlva nyugtalanul szunyókálni kezdett, hogy aztán minden alkalommal felriadjon, mert az alak a pohárral mindig ott volt előtte. Újra és újra lejátszotta a jelenetet – a könyörgő férfit, a fegyver villanását, a társa lassú földre rogyását.
Végül megnyugodott, felállt, és újra elindult. Fogalma sem volt róla, merre futott; lehet, hogy körbe-körbe. Az sohasem lett volna jó. Találnia kellett valamit, ami mellett haladhatott. Ott volt az a fényes csillag, amelyik annyira lenyűgözte, ott lógott a horizont fölött. Ha arrafelé tartott, legalább az általános irányt követhette. Jó öreg csillag! Követni fogja, amíg világít.
Tovább tántorgott. Bárcsak megszabadulhatna attól a pokoli valamitől a szeme előtt, attól a földön gubbasztó valamitől – De hát nem volt bolond, hogy elajándékozta a vizet – nem igaz? Ugyanolyan joga volt az életéhez, mint bárki másnak. Hát persze! Több joga volt, mint annak a valaminek, amit otthagyott. Úgyis elpusztult volna.
Megállt és bámult, izzadni kezdett. A homokdűnék által vetett halvány árnyékok groteszk formákat öltöttek. Az egyik kisebb homokhalom úgy nézett ki, mint az a valami – előrehajolt, és figyelmesen lesett. Megesküdött volna rá, hogy mozog. Hangosan felnevetett. Bolond volt, hogy az ugrásokat így kapta el. Majd ismét megbotlott. Ijedtében elfelejtett inni, pedig a torka kínozta. Elképzelte, hogy egy újabb ilyen átkozott alak mozdult meg. Előre ment, és vadul belerúgott.
Ismét elindult, tántorogva, félig félrebeszélve, és egyre gyengébb térddel. Hirtelen megint megállt és bámult. Még mindig egy másik alak. Nos, ezúttal nem hagyta magát becsapni. Előre tántorgott, hogy belerúgjon – a lény felült, és azt az elviselhetetlen csészét nyújtotta felé.
Binns előrebukott, és arcra esett. Az alak az oldalához kúszott, végigtapogatta, kereste a kulacsot, végül megtalálta, az ajkához emelte, és kiszívta a tartalmát, majd erőtlenül megpróbálta megfordítani az elesett Binnst, hogy leöntse a torkán a maradék néhány csepp vizet. . .
Napkeltekor egy csapat férfi két holttestet talált a homokban fekve. Egy férfi az egyik fölé hajolt.
– Ez itt – mondta -, ez a fickó még lélegzik. Úgy néz ki, mint akinek megégette a fejét egy golyó oldalról. De nem sok mindenről van szó, csak az éhezésről. Azt hiszem, rendbe tudjuk hozni. Mi van a másikkal, Bill?
Bill megfordította a másik testet, arccal felfelé.
Két összeszorított kis szem bámult fel az égre.
– Halottabb már nem is lehetne – jelentette ki Bill. – Az is vicces -, folytatta elgondolkodva, – hogy ez a fickó hal meg először – ő sokkal erősebbnek tűnik, mint a másik.
(Edwin G. Wood)