A sír

Egy szörnyűséges történet

E történet végére akkor figyeltem fel először, amikor Fromwiller a Kemmel-hegyre tett kirándulásáról egy valóban nagyon furcsa és rendkívül nehezen hihető történettel tért vissza.

De eléggé elhittem ahhoz, hogy „Frommal” visszamenjek a hegyre, hátha még több mindent megtudunk. És miután egy darabig áskálódtunk azon a helyen, ahol „From” története kezdődött, egy régi árokba jutottunk le, amely be volt ásva, vagy legalábbis ahol minden bejáratot feltöltöttek földdel, és ott találtunk, német levelezőpapírra írva egy szörnyű történetet.

A történetet 1918 karácsonyának napján találtuk meg, amikor az ezredes gépén utaztunk Watou-ból, Flandriából, ahol az ezredünk állomásozott. Persze, gondolom, hallottál már a flandriai Kemmel-hegyről: nem egyszer szerepelt az újságok beszámolóiban, amikor a háború leghevesebb harcai során váltott gazdát. És amikor 1918 októberében a németeket végül elűzték erről a kilátópontról, elkezdődött a visszavonulás, amely addig nem ért véget, amíg nem vált versenyfutássá, hogy ki jut be először Németországba.

Olyan gyorsan haladt az előrenyomulás, hogy a győztes brit és francia erőknek nem volt idejük eltemetni a halottaikat, és bármennyire is szörnyűnek tűnhet azoknak, akik nem látták, az év decemberében még láthatták a temetetlen halottak rothadó holttesteit itt-ott szétszórva a Kemmel-hegy tetején. Ez a hely borzalmas látványt és émelyítő szagot árasztott. És ott találtuk meg ezt a történetet.

A káplán segítségével lefordítottuk a sztorit, amely az alábbiakban olvasható:

Két hete élve eltemettek! Két hete nem láttam napfényt, és nem hallottam más ember hangját. Ha nem találok valami elfoglaltságot az állandó ásáson kívül, megőrülök. Így hát írok. Amíg a gyertyáim tartanak, minden nap az időm egy részét azzal fogom tölteni, hogy papírra vetem a tapasztalataimat.

– Nem mintha ezt azért kellene tennem, hogy emlékezzek rájuk. Isten tudja, hogy amikor kijutok innen, az első dolgom az lesz, hogy megpróbálom elfelejteni őket! De ha mégsem jutok ki!…

– A császári német hadsereg főhadnagya vagyok. Két héttel ezelőtt az ezredem a Kemmel-hegyet ostromolta Flandriában. Három oldalról körül voltunk véve, és rettenetes ágyútűznek voltunk kitéve, de a parancsnoki pozíció miatt parancsot kaptunk, hogy az utolsó emberig őrizzük a hegyet. A mérnökeink azonban nagyon kényelmessé tették a dolgokat. Számos mély ásatást építettek, és ezekben viszonylag védve voltunk a gránáttűztől.

– Ezek közül sokat átjárókkal kötöttek össze, így szabályos kis földalatti város alakult ki, és a helyőrség nagy része soha nem hagyta el az árok védelmét. De még ilyen körülmények között is súlyosak voltak a veszteségeink. Őrszemeket kellett fenntartani a föld felett, és néha-néha az egyik hatalmas vasúti ágyú közvetlen találata még az árkok némelyikét is elpusztította.

– Kicsit több mint két héttel ezelőtt – nem lehetek biztos benne, mert elvesztettem a napok pontos számát – a szokásos ágyúzás százszorosára fokozódott. Körülbelül húsz másik emberrel együtt az egyik sekélyebb árokban aludtam. Az óriási mértékben megnövekedett ágyúzás felriasztott, és az első késztetésem az volt, hogy azonnal egy mélyebb árokba siessek, ami egy földalatti folyosóval volt összekötve azzal, amiben voltam.

– Ez egy keskenyebb árok volt, néhány méterrel lejjebb épült, mint az, amiben éppen voltam. Egyfajta raktárnak használták, és senkinek sem volt szabad ott aludnia. Nekem azonban biztonságosabbnak tűnt, és egyedül belopóztam oda. Azóta ezerszer is azt kívántam, bárcsak egy másik embert is magammal vittem volna. De a lehetőségem erre hamarosan elúszott.

– Alig léptem be a kisebb árokba, amikor hatalmas robbanás hallatszott mögöttem. A föld úgy remegett, mintha akna robbant volna alattunk. Hogy valóban ez volt-e a helyzet, vagy pedig valami extra nagy kaliberű robbanótöltet csapódott be a mögöttem lévő árokba, soha nem tudtam meg.

– Miután a robbanás okozta sokk elmúlt, visszamentem a folyosóra. Amikor körülbelül félúton járhattam, azt tapasztaltam, hogy a fölötte lévő gerendák kidőltek, így a föld leülepedett, és az utam gyakorlatilag el volt zárva.

– Így hát visszatértem az árokba, és egyedül várakoztam több órán át a rettenetes lövöldözés közepette. Az egyetlen másik bejárat az árokba, ahol voltam, a fenti árokból nyíló főbejárat volt, és mindazok, akik a föld felett voltak, már jóval korábban bebújtak az árokba. Nem számíthattam tehát arra, hogy bárki is bemegy, amíg a lövöldözés folytatódott; amikor pedig abbamarad, biztosan támadásra kerül sor.

– Mivel nem akartam, hogy egy, a bejáratról ledobott gránát végezzen velem; ébren maradtam, hogy a bombázás megszűnésének első jeleire kirohanjak, és csatlakozzam a dombon maradt bajtársaimhoz.

– Körülbelül hat órával a heves bombázás után úgy tűnt, hogy a föld felett minden megszűnik. Öt perc telt el, aztán tíz; bizonyára közeledett a támadás. A szabadba vezető lépcsőhöz siettem. Néhány lépést tettem a lépcsőn felfelé. Vakító villanás és fülsiketítő robbanás hallatszott.

– Éreztem, hogy zuhanok. Majd a sötétség elnyelt mindent.

Hogy mennyi ideig feküdtem eszméletlenül a föld alatt, azt nem sikerült megtudnom.

– De a hosszúnak tűnő idő elteltével gyakorlatilag magamhoz tértem, mert tompa fájdalmat éreztem a bal karomban. Nem tudtam mozgatni. Kinyitottam a szemeimet, és csak sötétséget láttam. Fájdalmat és merevséget éreztem az egész testemben.

– Lassan felálltam, gyufát gyújtottam, találtam egy gyertyát, amit szintén meggyújtottam, és ránéztem az órámra. Megállt. Nem tudtam, mennyi ideig maradtam ott eszméletlenül. A bombázás minden zaja megszűnt. Álltam és hallgatóztam egy darabig, de semmi hangot sem hallottam.

– Tekintetem a lépcsősor bejáratára esett. Riadtan indultam meg. Az árok vége, ahol a bejárat húzódott, félig tele volt földdel.

– Odamentem és közelebbről szemügyre vettem. A bejárat alja teljesen tele volt földdel, és felülről semmiféle fényt nem lehetett látni. Odamentem a másik árokba vezető átjáróhoz, bár úgy emlékeztem, hogy az beomlott. Alaposan megvizsgáltam a kidőlt faanyagokat. Kettő között enyhe légmozgást éreztem. Itt volt egy nyílás a külvilág felé.

– Megpróbáltam elmozdítani a fákat, amennyire csak tudtam az egyik karommal, de ennek hatására egy kis sárlavinát zúdítottam le, ami kitöltötte a repedést. Gyorsan addig ástam a földet, amíg ismét éreztem a levegő mozgását. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol friss levegőhöz jutottam.

– Meg voltam győződve arról, hogy csak egy kis munkával tudom kinyitni valamelyik átjárót, és egyre éhesebbnek éreztem magamat. Szerencsére volt itt jó adag konzerv és kemény kenyér, mert a tisztek ebben az árokban tárolták a fejadagjukat. Találtam továbbá egy hordó vizet és körülbelül egy tucat üveg bort, amelyről megállapítottam, hogy nagyon jó. Miután csillapítottam az étvágyamat és megittam az egyik üveg bort, elálmosodtam, és bár a bal karom erősen fájt, hamarosan álomba merültem.

– Lejárt az idő, amit az írásra szántam, így mára abbahagyom. Miután teljesítettem a napi feladatomat, az ásást, holnap ismét írok. Már most könnyebbnek érzem az elmémet. Bizonyára hamarosan jön a segítség. Mindenesetre még két héten belül megszabadulok. És a fejadagom addig kitart. Úgy osztottam be, hogy elég legyen.

– Tegnap nem volt kedvem írni, miután befejeztem az ásást. Nagyon fájt a karom. Azt hiszem, túl sokat használtam.

– De ma óvatosabban bántam vele, és már jobban vagyok. Most megint aggódom. Ma kétszer is nagy földkupacok omlottak be, ahol a fölötte lévő fák meglazultak, és minden alkalommal annyi föld hullott a folyosóra, amennyit egy nap alatt el tudok távolítani. Még két nap, számításaim szerint, hogy egyedül kijutok.

– A fejadagot még egy kicsit nyújtani kell. A napi mennyiség már így is elég kevés. De folytatni fogom a beszámolómat.

– Attól kezdve, hogy magamhoz tértem, elindítottam az órámat, és azóta számon tartom a napokat. A második napon számba vettem az élelmet, a vizet, a fát, a gyufát, a gyertyákat stb. és úgy találtam, hogy legalább két hétre elegendő bőséges a készlet. Ekkor még nem számítottam arra, hogy néhány napnál tovább maradok a börtönömben.

– Vagy az ellenség, vagy mi magunk fogjuk elfoglalni a dombot, mondtam magamnak, mert ez egy olyan fontos pozíció. És bárki is foglalja most a dombot, kénytelen lesz mélyen beásni magát, hogy meg tudja tartani.

– Így hát az én szememben csak néhány nap kérdése volt, hogy vagy a bejáratot, vagy az átjárót fogják megtisztítani, és csak az volt a kétségem, hogy vajon barátok vagy ellenségek fognak-e felfedezni engem. A karom már jobban volt, bár nem nagyon tudtam használni, így a napot egy régi újság olvasásával töltöttem, amelyet az élelmiszerkészletek között találtam, és azzal, hogy vártam a segítség érkezésére. Micsoda bolond voltam! Ha már az elejétől fogva dolgoztam volna, ennyi nappal közelebb kerültem volna a szabaduláshoz.

– A harmadik napon bosszantott a víz, amely elkezdett csöpögni a tetőről, és beszivárgott az árok oldalain. Akkor elátkoztam azt a sáros vizet, ahogyan már sokszor elátkoztam az ilyen búvóhelyi kellemetlenségeket, de lehet, hogy még meg fogom áldani azt a vizet, és megmenti az életemet.

– De a helyzetet mindenképpen kellemetlenné tette; így a napot azzal töltöttem, hogy a priccsemet, az élelem- és vízkészleteimet, a gyertyákat stb. feljuttattam az átjáróba. Körülbelül tíz lábnyi távolságig akadálymentes volt, és mivel valamivel magasabban helyezkedett el, mint az árok, szárazabb és sokkal kényelmesebb volt. Ezenkívül a levegő is sokkal jobban szellőzött itt, mivel úgy tapasztaltam, hogy gyakorlatilag az összes frisslevegő-utánpótlásom a fák közötti résen keresztül jutott be, és úgy gondoltam, hogy a patkányok talán nem fognak annyira zavarni éjszaka. A nap hátralévő részét ismét csak azzal töltöttem, hogy vártam a segítségre.

– Csak jóval a negyedik nap után kezdtem igazán nyugtalankodni. Hirtelen tudatosult bennem, hogy a bejáratot betöltő végzetes lövedék óta nem hallottam fegyver hangját, és nem éreztem, hogy a föld megremegne egy lövés erejétől. Mit jelenthetett ez a csend? Miért nem hallottam harci hangokat? Olyan csend volt, mint a sír.

– Micsoda szörnyű halál ez a halál! Élve eltemetve! A félelem pánikja söpört végig rajtam. De az akaratom és az eszem újra megerősödött. Idővel saját erőmből ki kell tudnom ásni magamat. Időbe fog telni, de meg lehet csinálni.

– Így hát, bár a bal karomat még nem tudtam használni, a nap hátralévő részét azzal töltöttem, hogy földet ástam a bejáratnál, és visszahordtam azt a vájat távoli sarkába.

– A hetedik napon, miután magamhoz tértem, fáradt és merev voltam az előző három nap nem kívánt megerőltetéseitől. Ekkor már láttam, hogy hetek kérdése – legalábbis két-három -, mire reménykedhetek abban, hogy kiszabadulhatok. Lehet, hogy már korábban megmentenek, de külső segítség nélkül valószínűleg még három hét munkába telne, mire ki tudnám ásni magamat.

– Már a föld is beomlott felülről, ahol a faanyagok szétnyíltak, és a lépcső tetején keletkezett károkat csak durván, fél karral tudtam kijavítani. De a bal karom már sokkal jobban volt. Egy nap pihenéssel egész jól tudnám használni. Emellett takarékoskodnom kell az energiámmal. Így a hetedik napot pihenéssel és imádsággal töltöttem, hogy mielőbb kiszabaduljak az élő sírból.

– Az élelmemet is újra beosztottam, még három hétre. Ez eléggé kicsivé tette a napi adagokat, különösen, mivel az ásás megerőltető munka volt. Gyertyából nagy volt a készlet, így bőven akadt világításom a munkámhoz. A vízellátás azonban zavart. A kis hordónak majdnem a fele elfogyott az első héten. Elhatároztam, hogy naponta csak egyszer fogok inni.

– A következő hat nap mind a lázas munka, a könnyű evés és a még könnyebb ivás napja volt. De minden igyekezetem ellenére két hét végére a hordónak csak a negyede maradt meg. És a helyzet szörnyűsége egyre jobban elhatalmasodott rajtam. A képzeletem nem akart csendben maradni. Elképzeltem magam előtt az eljövendő gyötrelmeket, amikor még kevesebb ételem és vizem lesz, mint most. A gondolataim egyre csak száguldottak – az éhhalálig -, a megfogyatkozott testem megtalálására azok által, akik végül kinyitják a búvóhelyet – még arra is, hogy megpróbálják rekonstruálni a halálom történetét.

– És a fizikai kényelmetlenségemet tetézte, hogy a melegedő férgek ellepték a boxot és engem is. Egy hónap telt el azóta, hogy megfürödtem, és most még egy csepp vizet sem tudtam nélkülözni, hogy megmossam az arcomat. A patkányok olyan szemtelenek lettek, hogy egész éjjel égve kellett hagynom egy gyertyát, hogy megvédjem magamat álmomban.

– Részben azért, hogy megkönnyebbüljek, nekiláttam, hogy megírjam ezt az élménybeszámolót. Eleinte valóban megkönnyebbülésként hatott, de most, ahogy átolvasom, egyre jobban elborzaszt ez a szörnyű hely. Abbahagynám az írást, de valami késztetést érzek, hogy minden nap írjak.

Három hét telt el azóta, hogy eltemettek ebben az élő sírban.

– Ma megittam az utolsó csepp vizet is a hordóban. Az üreg padlóján egy állóvízzel teli tócsa áll – piszkos, nyálkás és tele szutykos élősködőkkel -, amely mindig ott áll, és a tetőről lecsöpögő cseppek táplálják. Még mindig nem tudom rávenni magamat, hogy belenyúljak.

– Ma felosztottam az élelmiszerkészleteimet egy újabb hétre. Isten tudja, hogy az adagok már így is elég kicsik voltak! De mostanában olyan sok barlangomlás történt, hogy egy hét alatt nem tudom befejezni a bejárat kitakarítását.

– Néha úgy érzem, hogy soha nem szabadulok meg. De muszáj! Soha nem bírom elviselni, hogy itt haljak meg. Meg kell szöknöm, és meg is fogok szökni!

– Nem azt mondta sokszor a kapitány, hogy a győzni akarás a győzelem fele? Nem fogok többé pihenni! Minden ébren töltött órámat azzal kell töltenem, hogy eltávolítsam az áruló mocskot.

– Még az írást is abba kell hagynom.

– Ó, Istenem! Félek, félek!

– Írnom kell, hogy megkönnyebbüljek. Tegnap este kilenckor feküdtem le az órám szerint. Tizenkettőkor arra ébredtem, hogy a sötétben, puszta kezemmel kétségbeesetten ásom a kemény árokszéleket. Némi fáradság után találtam egy gyertyát, és meggyújtottam.

– Az egész árok felbolydult. Az élelmiszerkészleteim a sárban hevertek. A gyertyás doboz ki volt öntve. Az ujjkörmeim letörtek és véresek voltak a rengeteg ásástól.

– Rám tört a felismerés, hogy elment az eszem. És akkor jött a félelem – a sötét, dühöngő félelem – az őrület félelme. Napokig ittam a padlóról lecsorgó állóvízből. Nem is tudom, hány napig.

– Már csak körülbelül egy étkezésem van hátra, spórolnom kell vele.

– Ma már étkeztem. Három napja vagyok étel nélkül.

– De ma elkaptam egy patkányt, ami megfertőzte ezt a helyet. Nagydarab volt. Csúnyán megharapott, de megöltem. Ma már sokkal jobban érzem magamat. Volt néhány rossz álmom mostanában, de már nem zavarnak.

– Az a patkány kemény volt. Azt hiszem, befejezem ezt az ásást, és egy-két nap múlva visszamegyek az ezredemhez.

– Az ég irgalmazzon! Most már biztos nem vagyok magamnál.

– Egyáltalán nem emlékszem, hogy ezt az utolsó bejegyzést írtam volna. És lázasnak és gyengének érzem magamat.

– Ha lenne erőm, azt hiszem, egy-két nap alatt befejezhetném a bejárat kiásását. De csak rövid ideig tudok egyhuzamban dolgozni.

– Kezdem feladni a reményt.

– A vad varázslatok egyre gyakrabban törnek rám. Fáradtan ébredek, olyan megerőltetéstől, amire nem emlékszem.

– Patkánycsontok megtisztítva, szanaszét hevernek, de nem emlékszem, hogy megettem volna őket. Világos pillanataimban úgy tűnik, nem vagyok képes elkapni őket, mert túl óvatosak, én pedig túl gyenge vagyok.

– A gyertyák rágásával némi megkönnyebbülést szerzek, de nem merem mindet megenni. Félek a sötétben, félek a patkányoktól, de a legrosszabb az önmagamtól való irtózatos félelem.

– Az elmém kezd összeomlani. Hamarosan menekülnöm kell, különben alig leszek jobb, mint egy vadállat. Ó, Istenem, küldj segítséget! Meg fogok őrülni!

– Rémület, kétségbeesés, reménytelenség – ez a vég?

– Már régóta pihenek.

– Volt egy zseniális ötletem. A pihenés visszahozza az erőt. Minél tovább pihen az ember, annál erősebb lesz. Már régóta pihenek. Hetek vagy hónapok, nem tudom, mennyi ideje. Tehát nagyon erősnek kell lennem. Erősnek érzem magamat. Elmúlt a lázam. Szóval figyelj! Már csak egy kis föld maradt a bejáratnál. Kimegyek és átmászom rajta. Mint egy vakond. Egyenesen ki a napfényre. Sokkal erősebbnek érzem magamat, mint egy vakond. Itt a vége az én kis mesémnek. Egy szomorú történet, de boldog véget ér. Napfény! Egy nagyon boldog befejezés.

És ez volt a kézirat vége. Már csak Fromwiller meséje maradt hátra.

Először nem hittem el. Ám most már igen. De úgy fogom leírni, ahogy Fromwiller elmesélte nekem, és te úgy fogadod el, vagy nem, ahogy akarod.

– Nem sokkal azután, hogy Watou-ban szállásoltak el bennünket – mesélte Fromwiller -, elhatároztam, hogy kimegyek és megnézem a Kemmel-hegyet. Azt hallottam, hogy a dolgok elég borzalmasak odakint, de igazán nem voltam felkészülve azokra a körülményekre, melyeket találtam. Láttam már temetetlen halottakat Roulers környékén és Argonne-ban. De volt egy másik dolog, amit még soha nem láttam, és ez az eltemetett élők voltak!

– Ahogy felértem a hegy legmagasabb pontjára, egy hatalmas lövedéklyuk szélén egy laza földmozgásra lettem figyelmes. Úgy tűnt, mintha a föld egy közös középpontba hullana, mintha az alatta lévő sarat távolítanák el. Ahogy figyeltem, hirtelen elborzadva láttam, hogy egy hosszú, sovány emberi kar emelkedik ki a földből.

– Eltűnt, visszahúzva magával a föld egy részét. Egy nagyobb területen mozgott a föld, és a kar újra megjelent, egy ember fejével és vállával együtt. A férfi, úgy tűnt, magából a földből húzta ki magát, lerázta a földet a testéről, mint egy hatalmas, sovány kutya, és felegyenesedett. Soha többé nem akarok látni egy ilyen teremtményt!

– Ruhája alig látszott, és az a kevés, amit viselt, szakadt és foltos volt. Bőre a csontjaira feszült, kidülledt szemei pedig üres kifejezést mutattak. Úgy nézett ki, mint egy temetőben régen eltemetett hulla.

– Ez a jelenés egyenesen rám nézett, és mégsem úgy tűnt, mintha látna engem. Olyan volt, mintha a fény zavarta volna. Megszólaltam, és az arcára félelem ült ki. Úgy tűnt, rettegés töltötte el.

– Odaléptem hozzá, és leráztam magamról egy szögesdrót-darabot, amely beleakadt a nadrágomba. Villámgyorsan megfordult, és futásnak eredt előlem.

– Egy másodpercig túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy megmozduljak. Majd követni kezdtem. Egyenes vonalban futott, nem nézett se jobbra, se balra. Közvetlenül előtte egy mély és széles árok terült el. Egyenesen feléje rohant. Hirtelen rádöbbentem, hogy nem látja.

– Kiáltottam, de úgy tűnt, ettől még jobban megijedt, és egy utolsó ugrással az árokba lépett, és elesett. Hallottam, hogy a teste az árok másik oldalának csapódott, és egy csobbanással az alján lévő vízbe zuhant.

– Követtem és lenéztem az árokba. Ott feküdt, hátrahajtott fejjel, olyan helyzetben, hogy biztos voltam benne, hogy eltört a nyaka. Félig a vízben volt, félig a levegőben, és ahogy ránéztem, alig akartam elhinni, amit láttam. Bizonyára úgy nézett ki, mintha már olyan régóta halott lett volna, mint a domboldalon szétszórt többi holttest. Megfordultam, és úgy hagytam, ahogy volt.

– Élve eltemetve, holtan temetetlenül hagyva.

(Orville R. Emerson)