Csak néhány szó hangzott el.
Nem voltak sem megerősítve, sem cáfolva az előzőek. De megváltoztatták a vita egész irányát.
A gépészcsapat a tűz mellett pihent, munkára készen. A sűrű árnyékban hűvös volt, és mindent beborított a kora reggeli nedvesség. A távolban, a folyón túl, a nap jó időt ígért a nap végére.
Cigarettázva, és arra várva, hogy az elmaradottak letisztítsák a tányérjukat, a műszakiak csapata – ahogy az a férfiak szokása volt – megosztotta egymással benyomásait, viccelődött és vitatkozott. Az erős, friss kávé és a sült szalonna szúrós illata mindenkit áthatott.
Baldy Jenkins, a tizennyolc éves fiú kezdte.
– Bárcsak lenne egymillió dollárom – jegyezte meg.
Red Flannel Mike gurította tovább a labdát.
– Nincs – tagadta határozottan – Adnék neked egy milliót – és csak az Úr tudná, mit csinálnál vele.
– A pokolba is, nem tudom – felelte Baldy – Fogadok, hogy most rögtön meg tudnám mondani, mire költenék belőle minden egyes fillért.”
-Fogadok, hogy nem tudod – vágott közbe egy másik a bandából – Az ember sosem tudja, hogy mit fog tenni, amíg nem találkozik vele.
– Ajánlj fel nekem egy milliót! – erősködött Baldy Jenkins.
– Ó, ne így! Vegyünk valami olyat, ahol két ember másként viselkedhet. Nem tudod, mit tennél. És én se tudom. Senki sem tudja – ahogy az a kölyök sem tudja.
Lusta mozdulatával egy apró, hamvas, kócos alakra mutatott. A csapat többi tagja követte a tekintetével.
Első pillantásra tíz-tizenegy éves fiú lehetett. Közelebbről szemügyre véve azonban feltűnt a fülei magasságában lobogó lenvörös hajkorona, és a gyengéd, kislányos arc. Úgy masírozott a táborban, mint egy hadsereg főfelügyelője, ide, oda, mindenhova.
– Biztos, hogy nem – erősítette meg Red Flannel Mike. – Coulter gyereke pont olyan, mint te vagy én. Csak akkor tudná meg, ha maga is ellene lenne – és akkor talán még nem.
– Huh! Még az a gyerek is…. – Baldy felkapta a kesztyűt.
Elindultak. Nagy hévvel és királyi módon vívták a csatát.
A váratlan szószólói kerültek fölénybe. Hangosabbak és extravagánsabbak lettek az állításaik. Senki sem tudott megjósolni semmit. Senki sem tudta, mit fog tenni. Bármilyen helyzettel, bármilyen veszéllyel szembesülhetett, és másképp cselekedett, mint ahogyan azt gondolta.
Ekkor Coulter megszólalt.
Nem emelte fel a hangját. Ha volt valami, akkor inkább lehalkította. Eddig némán ült, hallgatta a szavak csatáját, bekötözött bal karját szorosan az oldalán lóbálva.
– Erről nem tudok – volt minden, amit mondott.
Hirtelen csend lett. Nyugtalan mozgolódás, végül hallgatólagos egyetértés következett. Ezek a durvább élvezeteket kedvelő férfiak – fejszések, láncosok, munkások – tekintetüket Coulter bekötözött bal karjára szegezték.
Tudták, mire gondol. Ők is látták. Egyetértettek vele abban, hogy csak egy lehetséges reakciója lehetett a körülmények egyetlen halmazára.
Mindannyian a Consolidated Lumber Company egyik vagy másik ágának alkalmazottai voltak. Coulter a jogi osztályon dolgozott. Felmerült egy szép kérdés egy bizonyos földterület pontos tulajdonjogát illetően. Ahelyett, hogy megkockáztatták volna a törvény által előírt súlyos büntetést, ha valaki más földjén vágják ki a fákat, inkább ügyvédet küldtek a helyszínre. A munkája véget ért. Készen állt – több mint készen – a visszatérésre.
A városban nevelkedett, a városban született Coulter örömmel fogadta a lehetőséget, hogy láthasson egy déli mocsarat. Egész életében Dixie-ről olvasott, a magnólia és a gyapot földjéről, a zsurló földjéről. Örült a küldetésének. Még a lányát, Ruth-ot is magával vitte.
Ez azonban egyáltalán nem volt természetellenes. Bárhová is ment Coulter az elmúlt tíz évben, Ruth is mindig vele tartott. Egy napnál tovább nem voltak elválasztva egymástól azóta a szürke hajnal óta, mikor a másik Ruth a karjaiba tette az aprócska batyut, és a fal felé fordította az arcát.
A gyermek volt minden, ami szerelmükből az emlékeken kívül maradt. Ő volt Coulter egyetlen célja az életben.
Ebbe a táborba érkezve Coulter keki ruhába öltöztette, és szabadon engedte. Jót tett neki.
A tábortűz körüli foltos alakok szeme követte a tekintetét. Tudtak valamit arról, hogy mire gondol. Hallották, ahogy fájdalmai közepette, fogait csikorgatva zihált: „Vigyétek Ruthot olyan helyre, ahol nem hallja!”
Ez elég volt egy olyan embertől, akit vissza kellett tartaniuk attól, hogy megölje magát, hogy megszabaduljon a gyötrelmektől.
Talán Coulter tudatlansága volt az oka, hogy nem ismeri a déli országokat és az erdőket. Ő sem tudta. Csak arra emlékezett, hogy a forrás fölé hajolt, bal karját a peremére támasztva. Csak akkor vette észre a mokaszinkígyót, amikor már túl késő volt.
Még élénken látta a sötétlő fejet és a testet, a hajlékony, vonagló testet, a gyors nyilazást és a fájdalom villanását – és aztán a kínt; sok kínt, mély, lélekmarcangoló kínt.
A táborban nem voltak orvosok. Eltartott egy darabig, hogy tudatta velük, hogy megmarta egy kígyó. És akkor – még több kín; kínt kínra halmozva.
Nem rejtve véka alá kételyeiket, hogy vajon megmenthetik-e a karját vagy őt magát, rácsapták a durva bilincset a karjára, és addig csavarták a pálcát, amíg a férfi akaratlanul felnyögött a fájdalomtól. Aztán forró vízbe mártották az egyik nagy vadászkést, és a harapásnyomoknál bevágták a karját – nagy, szabad kezű csapásokkal keresztbe, majd derékszögben vissza; összenyomták a vágásokat, hogy elfolyjon a mérgezett vér.
Ezután kiégették a sebet. Betegesen, félig ájultan, Coulter számára úgy tűnt, hogy további kínzásokat találtak ki. A vörösen izzó vasak karcolták a húsát, és a végsőkig kínozták amúgy is megviselt idegeit.
Coulter azok közé az emberek közé tartozott, akik nehezen viselik a fájdalmat – még a legkisebb fájdalmat is. Már a vér látványától is elájult. Ez borzalmasabb volt, mint amiről valaha is álmodott. A fizikai gyötrődés; az érzés, ahogy az acélpenge a csontig érő húst és inakat vágja át, arra késztette, hogy vérzésig harapdálja az ajkát, miközben igyekezett nem felsikítani.
Nem tudta, hogy végeztek. Azt hitte, hogy további keresztre feszítést készítenek elő neki.
Red Flannel Mike kiütötte a kezéből a fegyvert, és valahogy megértette vele, hogy vége; hogy végeztek. De egész éjszaka figyelték őt.
Ezért volt az, hogy amikor reggel a tábortűz körüli beszélgetés szóba került, Coulter magabiztosan tudta, hogyan kell kezelnie minden adott helyzetet. Olyasmit tapasztalt, amit sehol máshol a világon nem tapasztalhatott. Mindez, és még annál is több, ott volt a hangjában.
Szavaira nyugtalan mozgolódás támadt a tűz körül. A gépészcsapat emberei láttak valamit az ő tapasztalataiból. Tudták, mire gondol. Veszekedésük hirtelen befejeződése azt mutatta, hogy egyetértenek vele.
Ő látta, és megértette; és látva, keserűen elmosolyodott. Ennek csak egy részét ismerték.
Minden embernek vannak félelmei. Még a legbátrabb embereknek is voltak félelmeik, akik valaha is a földön éltek. Néhányan a tűztől, néhányan a hideg acéltól, néhányan pedig a fizikai támadástól féltek. De ez nem csak egy felszínes félelem; ha mélyen magunkba nézünk, minden élő emberben van ilyen.
Coulter a kígyóktól félt.
Nem tudta, miért. Honnan volt ez a rögeszméje, ha a városban született és nőtt fel? Ez a félelem azóta gyötörte, amióta az eszét tudta. Gyerekként egyszer látott egy képeskönyvet a kígyókról, és megborzongott a félelemtől.
A család idős asszonyai bölcsen bólogattak, és még a születése előtt az anyjának motyogtak valamit a rémületről. Coulter nem tudta. Csak abban volt biztos, hogy már a gondolatától is, a vonagló, csúszós, tekergőző testek látványától egész lénye megborzongott az undortól, a hátán végigfutott a tökéletes rémület bizsergése.
Igen, a csapat egyetértett vele. Pedig ők csak egy részét látták annak, amit ő átélt. Csak a fizikai szenvedését látták és becsülték – és ez volt a legkevesebb.
Coulter idegei darabokra hullottak. A legkisebb hangra is felriadt és összerezzent. Az átélt élmény ezerszeresére fokozta ideges rettegését a hüllőkkel szemben.
Az erdő, a mocsár tele volt velük. Állandóan összefutott velük. Egész idő alatt a szabadulás órájára vágyott, amikor visszatérhet a városba s ezzel együtt a szabadságba.
Egy váratlanul megszólaló rigó csivitelése, ahogy az erdőben sétált, a szívét a torkába röpítette, és a pulzusa ijedtében kalapálni kezdett. Éjszakánként arra ébredt, kezet-lábat szorongatva a rettegéstől, hogy egy kígyó kúszott fel, a sötétben, mellette. Az összes történet, amit valaha olvasott a táborokba bejutó és az ágyneműbe bemászó kígyókról, eljutott hozzá, ott maradt vele, kínozta. Már nem aludt, mire felébredt volna, hideg verejtékben fürdött, félt megmozdulni, félt mozdulatlanul feküdni.
Mindez, tudat alatt, benne volt a szavaiban, a modorában, az egész arckifejezésében, ahogy mondta:
– Erről nem tudok.
Ekkor jött a meggyőződés csendje. Még Red Flannel Mike, az ember önismeretének legbuzgóbb képviselője is elhallgatott.
– Valaki mondott valamit a kölyökről. – Baldy, a tizennyolc éves, kihasználta az előnyét. – Fogadok, hogy még ő is…
Baldy hirtelen abbahagyta. Egész teste megmerevedett. A tekintete a kis Ruthra szegeződött. A banda többi tagja egymás után fordult meg, hogy a pillantását kövessék. Mindannyian követték a példáját.
Ruth sikolya a másodperc töredékével Baldy ijedt zihálása előtt hasított a levegőbe:
– Istenem! A gyereken egy mokaszinkígyó van!
A lány elég közel volt ahhoz, hogy a csoport jól láthassa. A feje hátrahajtva, feszülten nézett el a vonagló borzalomtól. A karcsú fej fel-alá csúszott, ide-oda szökdécselt, fenyegetően kanyargott körülötte. Úgy tűnt, megdermedt a félelemtől.
Baldy elindult előre. Megállt.
– Adj egy pisztolyt! – ugatta. – Hozz egy pisztolyt! Gyorsan!
A hüllő hátrahúzta a fejét. Ekkor félbeszakadt a beszélgetés.
Coulter megtántorodott a lábán, ajkai fehérre sápadtak, majd előrelépett. Ábrázata borzalmasan sápadt lett. A lábai akarva-akaratlanul megroggyantak alatta, és minden pillanatban azzal fenyegették, hogy megadja magát, és az arcára borul.
Lassan közelebb lépett. A karcsú fejét résen tartva, éberen figyelt. Coulter mozdulatai alig voltak érzékelhetőek. Hirtelen lendült ki a karja, megragadta azt az undorító testet.
A kígyó gyors mozdulatot tett, túl gyorsat ahhoz, hogy azt előre lehessen látni vagy ki lehessen kerülni. A fej előre vágódott. Érezte a fájdalom fehéren forró villanását.
A többi már csak a rémület homálya volt számára. Inkább olyan volt, mintha szemlélője lenne valaminek, ami valaki mást érint. Nem parancsolhatott a testének. Csak homályosan tudta, mi történik.
Egy karcsú testet érzett a kezében, a karjain valami elszakadással küszködő dolog csapkodott és vonaglott; azután a sarkának a fején való csikorgása, majd a halálos kín.
Ezután minden elhalványult.
Az öntudatához való visszatérését az emlékek homályos könnyedsége jellemezte.
Egyre erősebben érezte a megmart karjában azt a zsibbadást, amely a másik élményt is jellemezte. A szíve is mintha furcsán viselkedett volna – éppúgy, mint korábban.
Red Flannel Mike széles háta elhajolt tőle, miközben valamit kevergetett egy medencében. A saját sátrába vitték.
Coulter pisztolytáskája a sátorrúdról lógott le. A zsibbadás egyre magasabbra kúszott a karjában. Hamarosan kezdődne a húsának vágása, a fájdalom száguldó lángjai…
Ezt nem tudta még egyszer végigcsinálni! Nem bírta volna elviselni. Inkább messziről befejezné a fegyverrel azt, amit Mike már korábban abbahagyott.
Halkan kicsúsztatta a pisztolytáskából, és akcióra emelte. Ujja a ravaszra nyomódott.
A fegyver hirtelen kirepült a kezéből.
– Mi a fene! – üvöltötte Mike. – Te bolond, mi ütött beléd?
– Add-add ide azt a pisztolyt!
– Olyan rossz vagy, mint Baldy Jenkins. Egész életében az erdőben élt, és összetéveszt egy kocsis ostort egy mokaszinnal, csak mert mindkettő sötét.
– Az nem volt semmivel sem nagyobb mokaszin, mint egy jegesmedve… – Igen, persze, hogy eltalált téged. Bármelyik kígyó képes erre, de nem mindig mérgezett. A karod nem is fog fájni.
– Ne törődj ezzel a pisztollyal. Majd később visszaadom neked.
(David R. Solomon)